Elnézem a gyerekeimet, akik izgatottan, elmélyült figyelemmel kockákkal pakolnak tele egy hengert, majd boldogan kiszórják és az egészet újrakezdik. Vagy könyveket nézegetnek, lapozgatnak, elölről-hátulra, hátulról-előre, újra meg újra. Vagy a kis dobot vagy a zongorát verik vadul. Vagy ruhákat dobálnak szét. Vagy csak járkálnak fel-alá, mint valami sétálóutcában.
Soha nem unják meg a felfedezést, minden izgalmas, minden vicces, mindennel lehet játszani. Tiszta röhej, egy ikres nő azt a tanácsot adta nekem itt, hogy minden szobában alakítsunk ki nekik játszó részleget, mert milyen könnyen elunják magukat...ez mekkora butaság!
Csak a felnőtt ember unatkozik és én azt a pillanatot szeretném tetten érni, amikor az unalom kialakul bennünk, amikor először unatkozunk. Miért unjuk el magunkat a világban? Honnan jön hirtelen az az érzés, hogy már mindent felfedeztünk és amit meg esetleg még nem, az már nem is olyan érdekes?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.