Szóval az van, hogy nem, az ember ilyesmikre nem számít egyáltalán. Az ember arra számít abban az állapotában, amilyenben én szültem gyereket, hogy a gyerekezés csupa móka, kacagás, játszunk, bábozunk egész nap, a gyerekek vicceseket mondanak, hát mi ezen a nehéz?
Erről már sokat beszéltem régebben, hogy a legtöbben rémesen reagáltak, mikor elmondtam, hogy ikreim lesznek (a saját apám például te jó ég! felkiáltással, illetve páran hát nem irigyellek gratulációval illettek, a nőgyógyász meg sóhajtozott - hát kettő -, meg forgatta a szemét és az elején azzal biztatott, hogy egy majd úgyis elmegy; nem, tényleg nem szarozott sokat a lelki életemmel), mondván, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj.
Én akkor abszolút nem értettem, hogy mi ezen a nehéz, mert halálosan naiv voltam, azt képzeltem, hogy mindenki csak huhog, mert a gyerekezés csupa móka, kacagás, stbstb, én meg annyit bírok, mint egy bivaly. Aztán jöttek a gyerekek és kiderült, hogy ez tényleg nagyon nehéz. (Tudom, szerintetek ikrekkel nem nehezebb, de sajnos én váltig állítom, hogy hát dehogynem. Jó, hát kinek mi a nehéz. Lehet mondani, hogy nyafka vagyok és keveset bírok, dehát na, én ismerem magam. Baromira nem bírok keveset, sőt, mindent kibírok és meglepő módon általában ép elmével kerülök ki a harcokból, de.)
Őszintén szólva jó sokáig nekem kemény sokk volt azzal szembesülni, hogy valóban alig győzöm, hogy nem tudok szoptatni, hogy iszonyatosan kimerült vagyok, hogy kettesben nem tudunk lenni soha, hogy a gyerekek nagyon sokat akarnak belőlem, hogy nem tudok kettészakadni, hogy Amerikában szó szerint társadalmi halálra vagyok ítélve, hogy nehezen bírom azt a fajta magányt, ami ott szakad az emberre (aka soha senkihez nem tudsz szólni és egy lélek sincs az utcákon), hogy nagyon nehezen viselem a spontaneitás hiányát és a szabadságom teljes feladását, hogy mennyire hiányzik, hogy valaki tapasztalt segítsen nekem eligazodni az első hónapokban (azaz, hogy mennyire nagyon hiányzik az anyám), hogy az apám otthon kiugrik az ablakon, stbstb.
Amikor elkezdtek beszélni, nekem akkor kezdett kicsit javulni az állapotom - azért közben is sok jó időszak volt, de azt hiszem, én alapvetően folyamatosan depresszió közeli állapotban voltam, jó, nagyon nem voltak egyszerűek a körülmények sem -, mert a beszéd nagyon sokat lendített az egészen, hiszen a beszéd által kevesebb lett a hiszti, jobban értettük egymást, jobban tudtam nekik segíteni és nem utolsósorban nagyon viccesek lettek, ugyanakkor jöttek a betegségek, hónapokig; én is beteg voltam, ők is, az egész elég pokoli volt vagy négy hónapig (tudom, ezt a jelzőt nem szabad használni, mert félreértitek, nem baj, ez az én blogom, én használni akarom és kész, a finomkodás nem az én műfajom; meg aztán nem akarok én mindenkinek tetszeni. Aki szeret, az úgyis jól fog mindent érteni, aki meg az ellendrukkerem, az már csak azért sem, dehát az meg ugyan kit érdekel, utáljon, ha neki ettől jobb, oszt viszlát), aztán jött a tavasz, megint minden sokkal jobb lett, elmúltak a betegségek, de nem is ez a lényeg, nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az ember egy csomó dologra egyszerűen nem számít, amikor gyereket vállal és ha ezekről a kellemetlenségekről beszélni mer, akkor jönnek ki olyan mondatok a más emberek száján (általában azért olyanokén, akik (még) semmit nem tudnak a gyerekvállalásról, teszem hozzá halkan), hogy jaj, mit nyafogsz, minek neked gyerek ha ilyen vagy; jaj, ugyan már, csak szeretni kell a gyerekeket, más nem számít; te akartál gyereket, legyél boldog; mit panaszkodsz, van két szép egészséges gyereked, stbstb, dehát ez bizony nem ennyire egyszerű, akárki akármit mond.
Valójában azt hiszem az anyaság nem ennyire egyszerű, pontosan annyira nem egyszerű, ahogy sokszor a szerelmi kapcsolatok sem működnek olyan nagyon egyszerűen, hiába adottak a feltételek. Az anyaságnak is jó sok aspektusát tanulni kell, nem minden megy ösztönösen - elég, ha csak a szoptatási problémákra gondolok -, bármennyire is szeretnénk ezt hinni, az anyaságba is bele kell rázódni, meg kell szoknunk az újfajta életünket, el kell engednünk a régit, stbstb.
Igen, az ember ezt nagyon egyszerűnek képzeli távolról és elméletben az is, hogyne: kilenc hónap alatt felkészülsz, olvasol róla, átalakulsz, befelé fordulsz, kis életet növesztesz, hát megy ez kéremszépen, mint a karikacsapás. De aztán a gyakorlat szerintem mást mutat. Igen, nyilván ebben is nagy különbségek vannak, sokaknak könnyebben megy minden az anyasággal kapcsolatban, mások küzdenek, hogy belejöjjenek, megint mások titkolják, ha problémáik vannak (szerintem ők nagyon sokan vannak és ezt nagyon szomorúnak tartom), hiszen ez óriási tabutéma (nyilván ezt olvasva is sokan iszonyodnak, de ez legyen az ő bajuk), nehogy már ne legyen mindenki született szuperanya, ejnye, méghogy szülés utáni depresszió, hát az csak a gyengék és szaranyák úri huncutsága, nem igaz?
Szóval a legelején ugyan számítunk arra, hogy sokat kell majd éjszakázni, aztán nyilván egyre kevesebbet (nekünk ez eléggé így is volt, az alvásukkal szerencsénk van nagyon) és ahogy nőnek, egyre könnyebb lesz, de én ennél tovább nem gondoltam bele: nem gondoltam rá, hogy az úton lesznek nehezítő tényezők és körülmények, hogy nem dalolva jutunk el a rettegett kamaszkorig - nyilván nem kéne annyira rettegni tőle, de én félek - és igenis lesznek betegségek, asztma (Marcikát asztmássá nyilvánították nemrég, épp szerdán voltunk újabb vizsgálatokon), súlyos kaki problémák (igazából ennek apropóján írom ezt), balesetek (szerencsére ezekből csak kisebbek voltak nálunk eddig, de én halálra rémültem már ezektől is és nyilván lesz majd még sok, inkább bele se gondolok ), kórház (nekem az rémes élmény volt, betegre aggódtam magam).
És igen, összességében ezek mind-mind eltörpülnek, mikor az ember nézegeti őket, hogy mennyire szépek és drágák és hízelegnek és puszilkodunk és arról beszélnek, hogy mi vagyunk a kedvenceik és Marcikával nevetve labdát gurigázunk és Lénával arról beszélgetünk, hogy egyszer neki is kisbaba lesz a hasában és izgatottan várják a karácsonyt és boldogan nyitogatják az adventi naptárunk kis fiókjait, amikbe ajándékokat rejtettem és a boldogságtól sikítozva nézegetik a Mikulás csomagot és kicsit csalódottak, hogy a Mikulás nincs itt és viccesek és okosak és huncutok és kíváncsiak és olyan kedvesen ártatlanok, hogy az embernek megszakad a szíve néha és egyáltalán: az ember hulla szerelmes beléjük, de mégis...amikor Léna hónapokon át egész este ordítva kakil (tegnap megint ezt történt és azt éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, idegösszeroppanok, három hónapja ezt hallgatom minden délután és este), Marcika meg néha egész éjjel nagyon csúnyán köhög, akkor az ember (én) hajlamos rettenetesen elkeseredni és azt érezni, hogy az egész gyerekezés már semmi másból nem áll, csak a bajok orvoslásából és ilyenkor az ember (én) nemcsak türelmetlen és undok, de bűntudata is van, hogy türelmetlen és undok és egy szörnynek érzi magát, amiért nem tud mindenre kedvesen és türelmesen reagálni (én most épp ráadásul hulla beteg meg a munka miatt kudarcos vagyok, ilyenkor rémes sárkány válik belőlem és utálom magam ezért, de egyszerűen megőrülök, hogy csak hörögni és támolyogni bírok és mégis megállás nélkül olvasnom és vonatoznom kell Marcussal, miközben Léna zokogva kakil és segítségért kiáltozik és szegény nagyon szenved, én meg legszívesebben ájultan feküdnék az ágyban, mert a betegségtől jártányi erőm sincs.)
Szóval mittudomén mit akarok ezzel. Főleg nyafogni nyilván. Vagy összegezni a valamit. Végülis nem mindegy? Nem akarok semmit, csak beszélek itt, na.
Ó, komment nélküli blogolás, köszönöm, hogy vagy és lehetőséget adsz nekem.
