Az a baj, hogy ez az esélytelenek nyugalma-feeling sem jó, mert az izgalom alapvetően doppingol, bár tény, hogy sokszor inkább hátráltató.
Tegnap megint felhívtak valahonnan - mindig tátva marad a szám, ha egyáltalán behívnak bárhová; ti, akik dolgoztok, becsüljétek meg magatokat, bizony, ilyen szar a helyzet, már attól hanyatt esik az ember, ha egy telefon erejéig figyelemre méltatják -, ma megyek interjúzni megint, de már abszolút nem érzek küzdőszellemet magamban, inkább csak ezt az "á, úgysem" kongást, utálatos.
Dehát nyilván az is benne van ebben, hogy sosem azok hívnak, vagy sosem az sikerül, amit a legjobban szeretnék, persze tény, hogy én vagyok az antikarrieristák élharcosa: engem ha megfizetnek és nem gyötörnek túl sokat baromságokkal, akkor sok monoton vackot hajlandó vagyok csinálni, néha még szeretem is, csak úgy, önmagáért - a tevékenykedés szerintem jó dolog, mostanában néha még a mosogatást is élvezem, elképesztő -, szóval én mindig azt hajtogatom, hogy nem számít igazán, hogy az ember mit csinál, mert önmegvalósítani munkával úgysem lehet.
Hogy miért? Hát, mert például a munka elsődleges célja a pénzkeresés, azaz muszáj csinálni. Én meg úgy vagyok a muszájokkal, hogy azok annyira nem tetszenek, szóval előbb-utóbb az összes nem annyira kellemetlen muszáj is fogcsikorgatós kényszerré válik.
Nem is szoktam soha érteni az "imádom a munkámat"-embereket, mindig gyanakszom rájuk. Persze nem vagyunk egyformák, simán lehet bennem a hiba, de valahogy én az imádnivaló-dolgokat abszolút munkán kívül látom a világban, szóval talán jobb is, ha nem találom meg az álommunkámat, mert rövid úton a muszájok kellemetlen sorsára jutna.
Nagyszerű, remekül levezettem, hogy miért lesz fantasztikus, ha megkapom ezt a nem annyira érdekes állást, ismét köszönöm a lehetőséget, drága blogom.
Ja, az álláskereséshez kapcsolódva már rég akartam mesélni, hogy milyen elképesztő e-mailt kaptam: azt a legtöbben valószínűleg tudjátok, hogy ha nem sikerült, állásinterjúkról ritkán jeleznek vissza (vicces, Marci például erről mit sem tud, soha nem volt még állásinterjún. Ja, de, egyszer, Amerikában, hehe. Mondjuk a fizikusok elegánsan előadásnak hívják az állásinterjúkat), akkor meg pláne le se hánynak, ha nem akarnak behívni sem.
Na most ehhez képest, valamelyik nap egy cégtől kaptam egy nagyon hosszú magyarázkodó levelet arról, hogy bár bizonyára nagyszerű ember és munkaerő vagyok, de értsem meg, hogy az adott területen a sokkal több tapasztalattal rendelkezőknek adták meg a lehetőséget, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én kevesebb vagy értéktelenebb lennék náluk...nagyon hosszú és empatikus és bocsánatkérő levél volt, én arra tippelek, hogy az, aki írta, hosszú ideig volt munka nélkül.
Na jó, megyek rágni a körmöm (azér izgulok kicsit, na) és a lúzer nőkről szóló mozifilmekről majd máskor értekezem.
