"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. mikor a gyermek gyermek volt semmiről nem volt véleménye. nem volt megrögzött szokása, elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgója volt a feje búbján, és nem grimaszolt ha fényképezték. mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: miért vagyok én én s miért nem te? miért vagyok én itt, és miért nem ott? hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? életünk ezen a földön nem csupán egy álom? mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem csak egy világ előtti világ csalóka képe? tényleg létezik a gonosz, és emberek, akikben benn lakik a gonosz? hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem nem voltam. és hogy egyszer én, aki én vagyok nem leszek már az aki vagyok."

'Marcika, segítsek fogat mosni?'
'Nem, nem kell, már egyedül megettem a fogkrémet!'

Marcika: 'Apa, api!'
Léna: 'Mindjárt jövök, én az anyád vagyok!'

'Azok ott a buongiornók?' (Marci az olasz focistákra)

Léna: 'Drága mamácskám, én nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon szeretlek téged!'.
Marcus: 'Én még nagyobban szeretlek!'

'Mért nézel úgy Marcika?'
'Hát, csak csodálkozom, hogy milyen szép vagy.'

Léna: 'Az első sírásom azért tört ki, mert elestem, a második sírásom azért tört ki, mert nagyon hiányoztál.'

Lénike: 'Én olyan sejtelmes vagyok, mint egy bárány vagy                    egy kecske.' 
             'Őőőő, selymesre gondoltál?' 
             'Igen, igen.' 

Léna: Való igaz, hogy kakilnom kell.