Engem teljesen meglepett, hogy ekkora hisztéria van az általános iskolai bizonyítványosztásból és ballagásból: papa, mama, nagyszülők klakkban-frakkban tipródnak, hogy lássák a baromi hosszú műsort és közben videóra vehessék, ahogy a gyerekük néz, majd még a bizonyítványosztásra is bevonul az egész család.
A ballagó lányok mind legalább húsz évesre maszkírozzák magukat, az osztályfőnökkel összeöltöznek valami nagyon csináltatott kiskosztümbe, tűsarkút vesznek és agyon mázolják az arcukat, elképesztő.
Biztos nagyon öreg vagyok már, azért lep meg a dolog: az én szüleim soha a büdös életbe' nem voltak egy biziosztáson sem ott, a gimnáziumi ballagásomra eljöttek (bár egy egész komoly családi tragédia zajlott akkor btw, szóval mindenki ki volt borulva rendesen), oszt kész.
Jaj, nem tudom, hogyan lehet épeszűnek maradni, ha az embernek gyereke születik, de én rettentően igyekszem, esküszöm.
Úgy látom, a legnehezebb a szülők számára egyensúlyt találni a gyerek iránt érzett nagy-nagy szeretetük, a reményeik, az elvárásaik, a félelmeik és a valóság között: mert igen, tényleg fontos, hogy nagyon szeressük a gyerekünket és érezze, hogy ő a legfontosabb és ránk mindig számíthat, ugyanakkor ez rettentő vékony jég, mert sokszor csak egy hajszál választja el a hisztérikus, ártalmas majomszeretettől, az ok nélküli, vég nélküli ajnározástól, "az én gyerekem a legszebb, legjobb, legokosabb"-melldöngetéstől, amik szerintem mind-mind inkább bizonytalanná és olyan...nem is tudom, magányossá tesznek egy gyereket, mert azt gondolom, ezekre a dicséretekre mindig mint elvárásokra tekint és borzalmasan érzi magát végül, ha kiderül, hogy mégsem ő a legszebb, legjobb, legokosabb.
