Ennek a hétnek tulajdonképpen a mai nap volt a csúcspontja, amikor rácsaptam a főnökömre az ajtót, és felmondtam öt percre, majd végül kibékültünk és én hétkor (amikor a portás bácsi kidobott az iskolából) szolgaian hazavonszoltam a nyomtatót (normális vagyok én, de tényleg?!) és láss csudát, fél egyre be is fejeztem Marcival (aki a legcukibb és mindenben segít) a bizonyítványok nyomtatását. Valami olyan erős kötelességtudat dolgozik bennem, amit nem tudok hova tenni - az anyukám mindig csodálkozott, hogy vajon honnan örököltem a szorgalmamat; ez mostanában gyakran eszembe jut.
Tegnap céges buli volt: amíg a többiek az épület másik felében buliztak, mi a kolléganőmmel az irodában szopódtunk a bizonyítvány szerkesztéssel fél tizenegyig. Időnként feljött valaki, hogy megnézze az irodát (nemrég költöztek egy új épületbe, hallatlanul izgalmas ez, úgy látszik); ilyenkor kicsit sajnáltam, hogy rablánc nincs rajtunk.
Beszarok ezen a cégen, komolyan. Egy vicc az egész - majd elmesélem részletesebben is (vagy nem, meglátjuk), de most muszáj aludnom, hogy holnap kelhessek hatkor és fitten-frissen megcsinálhassam a kilencszázharminchárom határidős feladatomat. Hétfőn táborozni is megyek, egy csuda lesz. Ja és persze mindezt nulla, azaz nulla plusz forintért csinálom, kötelességtudatból, már mondtam. Elmebeteg vagyok, komolyan.
Gyerekek, aki karrierre vágyik, az őrült vagy valami más betegsége van? Soha nem fogom megérteni ezt a vágyat, soha.
*újabbban a tizenkét órás munkanap az elvárás, a portás bácsival minden nap egyezkedem, hogy már hatkor bejuthassak az iskolába
*újabbban a tizenkét órás munkanap az elvárás, a portás bácsival minden nap egyezkedem, hogy már hatkor bejuthassak az iskolába
