Az a baj, hogy egy utálatos nagy taposómalom lett az életem.
Persze tudom, mindig lehet mondani, hogy irigylésreméltó a gyerek, a család, a jó férj, a munka, az egészség (és tényleg, de jó nekem, még ilyet!), meg van mindenem, ami kell, van mit enni, inni, lyuk is van a seggemen, hát akkor meg mi ez a nyomoronckodás, de az az igazság, hogy egész eddigi életemben az elől menekültem, amiről most minden szól: a végtelen háztartási gürcölés, meg a szar meló, meg a nevetséges bolhacirkusz (aka szar melót túl komolyan vevő főnökök és egyes beosztottak) elől és igen, vannak jó dolgok, tulajdonképpen boldog vagyok a magam furcsa módján és mindennél jobban szeretem a szép családomat tényleg, de valahogy nem tudom...nekem abroncsos szoknyában szélben állva kéne az életről merengenem egy hegy tetején (jó, hát betegre unnám magam nyilván), meg könyvet kéne írni és festményeket festeni, meg nem tudom én, lovon ülve szilajkodni és ehhez képest akkora bumfordi szar, amikor reggel hétkor felülök a százhatvanas buszra, háddenem?
Tudom, tudom, fel kell nőni, felelősséget vállalni, mik ezek a buta romantikus álmok, mi ez az elégedetlenkedés kéremszépen, a huszonegyedik századi élet ezzel jár, lakótelep, elidegenedés, üresség, távolság, tél és csend és hó és halál, de én úgy reménykedtem benne nem is olyan régen még, hogy majd nekem sikerül valahogy máshogy csinálnom, sikerül nem beleszürkülnöm-fásulnom a funkcionális életbe, hogy a szükséges tennivalókon és utálatos pénzkeresésen túl majd lesz csak nekem valami kis saját különlegességem, dehát valahogy nem, nincsen semmi se, maximum az, hogy képes vagyok felismerni ha valami nem tetszik - bár asszem tulajdonképpen honfitársaim nagy része egészen kiváló ebben, szóval.
