Van a gyerekeknek egy nagyon problémás osztálytársa, aki állítólag otthon folyton csak videójátékozik, az iskolában elég agresszív, sokszor bántja a többieket, ezért sokan utálják.
Marcikát már több balhéba belevitte (igen, némileg elfogult vagyok, de szerencsére ismerem is a saját gyerekeimet: Marcikát könnyű hülyeségbe belevinni, de magától sosem csinálna ilyeneket, kedves, barátságos, egyáltalán nem verekedős gyerek), ráadásul az iskolai teljesítménye is nagyon gyengécske a gyerekek elmondása szerint.
Nyilván eddig is sejtettem, hogy ebben azért jócskán benne vannak a szülei is, de tegnap nagyon megsajnáltam szegényt, mikor Léna elmesélte, hogy sohasem hegyezi ki senki a ceruzáit, pedig több fórumon nyomatékosan megkérték erre a szülőket.
És olyan szomorú vagyok, ahogy sokszor látom a tanítványaimon is ezt az ostoba szülői befolyást (vagy éppen annak teljes hiányát). Mióta gyerekeim vannak, azóta általában nagyon vigyázok az ítélkezéssel, ami a szülőket illeti, mert igen, vannak félresiklott, rémes, szörnyű gyerekek gondoskodó családokban is és tudom azt is, hogy mennyire nehéz jól terelgetni egy gyereket. Ugyanakkor mióta közelről látom a tanítványaimat, pontosan tudom, hogy mennyire borzasztó károkat okoz a szülői ostobaság, szemellenzősség vagy éppen nemtörődömség és persze azt is tudom, hogy soha senki nem hibás csak úgy önmagában: ő is így nőtt fel, vele sem törődtek, vagy éppen őt is bután nevelték, illetve az egész nyilván kultúra- és intelligenciafüggő is: fontos például, hogy megvédd a gyerekedet, de nem agyatlanul, hisztérikusan, az ő felelősségét teljesen hárítva.
Tény, hogy ez az egész nagyon vékony jég, mert jól szereti egy gyereket nagyon nehéz és rettenetesen fárasztó is: nagyon nehéz a megfelelő pillanatokban elengedni és megfogni a kezét, nagyon nehéz mindig jó példát mutatni és jó formában lenni, nagyon nehéz mindig a megfelelő viselkedésre tanítani, nagyon nehéz folyamatosan vele kapcsolatban kis és nagy döntéseket hozni.
Sok-sok szomorú gyereksorsot látok mostanában és ezeknek a sorsoknak a kapcsán gondolkodtam rajta valamelyik nap, hogy mennyire nagyon-nagy mázlisták vagyunk mi, akiknek viszonylag normális szülő és család adatott, vagy akik valamiért, valahogyan, nem feltétlen "normális" (az egyébként milyen?) háttérrel is képesek elég jól* funkcionálni.
És biztosan viccesen hangzik az én számból normalitást emlegetni, hiszen olyan családban nőttem fel, ahol apai ágon több öngyilkos is volt (meg mindenféle egyéb őrületek), de mégis, én úgy gondolom, hogy valahogyan, a zűrzavarossággal, furcsaságokkal és őrültségekkel együtt is viszonylag stabil személyiséggé váltam (ez engem is meglep egyébként).
Szóval igen, hálás vagyok ezért az életért, ami adatott, örülök, hogy olyan ember lett belőlem, aki minden nap kihegyezi a gyerekei ceruzáit.
* szerintem ez az "elég jó" remekül lefedi a nem tökéletes, de összességében jól működő embert/szülőt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése