Ma megint vissza akartam adni a diplomámat. Időnként egyszerűen kétségbeejt , amiket kérdeznek a diákok, néha szinte lebénulok az indulattól, ráadásul a butaságokra mosolyogva kell válaszolni, kedvesen, elmeorvos módjára. Sokszor nagyon nehéz.
Ma épp a go to bed volt terítéken. Hogy az angol mért nem azt mondja, hogy lefekszik, mi ez a hülyeség. És hogy lehetséges, hogy két nyelv között nincs teljes megfeleltetés, a nyelvek mért nem egyformák. Mi az, hogy egy dolgot többféleképpen is el lehet mondani és különben is, mit képzelnek ezek a köcsögök, miért nem magyarul beszél mindenki.
És ezek a kérdések egyszerűen megválaszolhatatlanok azon a szinten, amin ők vannak. Hiába hozom a magyar példákat, egyszerűen nem értik. Aranyosak, kedvesek, tényleg szeretem őket de magyarul is alig-alig tudnak, úgy meg szinte reménytelen az én ténykedésem. Bezzeg a drága metrószerelők. Tök fegyelmezettek, nem akarnak mindent érteni - nem is kell, sőt -, úgyhogy remekül haladnak.
A nyelv leginkább mégiscsak a zenéhez hasonlít, nem sok köze van a logikához. Emlékszem, mikor kutatókat tanítottam, ezt egyszerűen lehetetlen volt nekik elmagyarázni, mindenre szabályt kellett kitalálnom. Akkor kezdtem tanítani, még nem voltam rutinos, minden órájuk előtt bőgtem mert folyton kekeckedtek. Nagyon megedződtem ot, érdemes volt szenvedni: a nyelvtant azóta tudom érthetően elmagyarázni. Meg persze simán gyártok kamu szabályokat ha valaki nagyon akadékoskodik. Úgysem jegyzi meg őket senki.
PS.: Ha lesz egy kandúrkám még ebben az életemben, akkor Milánnak fogják hívni. Hogy ezt most mért mondom? Mert ez fontos dolog. Persze egyáltalán nem akarok még egy macskát, csak nagyon szeretnék elnevezni egy macskát Milánnak. Valahogy meg kell ezt oldanom majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése