Mostanában nem alszunk jól: Marci álmában hadarva beszél, illetve csatakiáltásokat hallat (néha cifrázza és a fogát is csikorgatja), én meg vagy őt hallgatom vagy iszonyatos baromságokat álmodok, mint például tegnap éjjel: álmomban a Marci egy fizikus konferencián (ahova én egy csövön át érkeztem szakadt szürke harisnyában) baromi ellenszenvesen, szalmasárga hajjal és hóna alatt egy tacskóval tartott előadást.
Igazából magamat hibáztatom: szerintem bőven jut kettőnknek is a szorongásaimból és valószínűleg nem könnyű a mostani lelkiállapotomat jól tolerálni. Esetleg elmegyek valami gyászcsoportba, sej.
Tegnap a förtelem facebook-on (én rühellem, de sehol nem találom a törlés gombot) írtam egy atlantai csajnak, akinek az anyja ugyanabban a betegségben halt meg, mint ami az enyémnek van és most valami kutatási alapítványt akar csinálni, mindegy, szóval írtam neki, mert meg akartam kérdezni, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, mármint meg akarom tudni pontosan hogyan lesz vége. Erre igazi amerikai módjára elkezdett lelkendezni, hogy velem érez és mindenképp beszéljünk telefonon és ő minden kérdésemre válaszol majd amint hazaér és beszéljek az érzéseimről és nem hagy egyedül a bajban, aztán az egyik nagyon rózsaszín mél után (mindenki velem van, isten és még sokan mások is gondolom), amiben biztosított, hogy nemsokára felhív, teljesen bekussolt, egy árva böffre nem méltatott azóta, pedig csak pár konkrét kérdésem lett volna. Triesztben is befürödtem már egy amerikaival ugyanígy: persze, találkozzunk, ő majd bevisz az iskolába ahol tanít, segít, ápol és eltakar, aztán egy darabig tologatta a találkozásunk időpontját, majd amikor eljött a nagy nap, akkor, nos? na vajon mit csinált? hát persze, hogy baszott eljönni. Gratulálok nekik, éljenek az amerikaiak.
Igazából magamat hibáztatom: szerintem bőven jut kettőnknek is a szorongásaimból és valószínűleg nem könnyű a mostani lelkiállapotomat jól tolerálni. Esetleg elmegyek valami gyászcsoportba, sej.
Tegnap a förtelem facebook-on (én rühellem, de sehol nem találom a törlés gombot) írtam egy atlantai csajnak, akinek az anyja ugyanabban a betegségben halt meg, mint ami az enyémnek van és most valami kutatási alapítványt akar csinálni, mindegy, szóval írtam neki, mert meg akartam kérdezni, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, mármint meg akarom tudni pontosan hogyan lesz vége. Erre igazi amerikai módjára elkezdett lelkendezni, hogy velem érez és mindenképp beszéljünk telefonon és ő minden kérdésemre válaszol majd amint hazaér és beszéljek az érzéseimről és nem hagy egyedül a bajban, aztán az egyik nagyon rózsaszín mél után (mindenki velem van, isten és még sokan mások is gondolom), amiben biztosított, hogy nemsokára felhív, teljesen bekussolt, egy árva böffre nem méltatott azóta, pedig csak pár konkrét kérdésem lett volna. Triesztben is befürödtem már egy amerikaival ugyanígy: persze, találkozzunk, ő majd bevisz az iskolába ahol tanít, segít, ápol és eltakar, aztán egy darabig tologatta a találkozásunk időpontját, majd amikor eljött a nagy nap, akkor, nos? na vajon mit csinált? hát persze, hogy baszott eljönni. Gratulálok nekik, éljenek az amerikaiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.