A hosszútávfutó magányossága*

Csak el akartam mesélni, hogy igyekszem itt is futni - a költözés mindig a gyenge pont az életemben: olyankor sokszor hónapokig hanyagolom a futást, micsoda butaság - és már hatvan percnél tartok megint - kilométerben nem tudom, szerintem olyan nyolc-kilenc lehet, elég lassú vagyok - és újra nagyon élvezem és kábé annyira természetes ötven perc után is, mintha simán csak gyalogolnék, nem fáj, nem akarok megállni, nem lihegek, nem nézem folyton az órát, hanem egyszerűen csak...futok.

Ja és megfigyeltem, hogy a legtisztább gondolatok harminc perc után jönnek, szóval szerintem érdemes jó sokat futni, ha az agyunkat is tisztítani akarjuk.

* annyival szebb cím, mint a dagadtak háza...

ahogy a dolgok vannak

Felújítás ide vagy oda, a gardrób szoba, az tele van a szülők cuccaival, most pakolgatjuk időnként a tesómmal és nem mondom, hogy nagyon vidám tevékenység, bár találunk kedves és vicces dogokat is, de azért alapvetően nincs jó kedvem, mikor látom az összes halottunk (beleértve az öreg kutyánk) régi holmijait. (Az apukám cuccait meg különös kattanással kezelem: már biztos mondtam, hogy nekem a fejemben az van, hogy megölték, így aztán a ruháit bizonyítékként kezelem, alig merek hozzájuk nyúlni. Nyilván így tagadok, teljesen beteg dolog.)

Valamelyik nap pakoltunk, Marci meg a szobában játszott a gyerekekkel és én épp eléggé elkámpicsorodtam, mikor Marcus kirontott a szobából és azt rikkantotta szeretem a mamát!, majd követelte, hogy vegyem fel és barátkozzunk (ez úgy működik, hogy én szerelmesen puszilgatom, ő meg hangosan kacarászik, szerintem csodálatos és megható programunk ez). Olyan elviselhetetlenül cukik most, jó lenne, ha egy kicsit még három évesek maradnának. (Btw egész pontosan szerdán lesznek három évesek, őrület, de tényleg.)

Egyébként még a nagynénéméknél csövezünk, ami sok szempontból nagyon nehéz, ugyanakkor van kertünk (szóval remekül elolvastam egy Agatha Christie-t, amíg a gyerekek a földet túrták), csodálatos. Gyereket várók, csak annyit mondok, a kisgyerekes lét egyik kulcsa:_k_e_r_t_e_s_h_á_z_. Ha engem kérdeztek, bármi áron.

"Itt élned, halnod kell"

Utoljára Houstonban, terhesen cirkáltam ennyit az Ikeában. Tök jó, hogy most nem kell lépten-nyomon leülnöm és/vagy hánynom. 

Szóval rájöttünk, hogy a lakásfelújítás az egy dolog (kész van már egyébként, szép nagyon), de a lakásban lévő bútorok rondák, szétmentek, nincsenek, szóval most kapkodva veszünk valamiket, amiken ülni és aludni lehet. 

Normális esetben ez élvezetes tevékenység, de azért így rohanva, esetleg gyerekekkel - időnként a nagynéném vigyáz rájuk és akkor kettesben megyünk - nagyon nehéz. Meg persze sajnos pénzünk sincs korlátlanul (nyilván). 

Amúgy meg el vagyok kenődve azért is, mert elmentünk a lakásba és rögtön horror sztorikat hallottunk az egyik kattant szomszédtól lapátolandó mennyiségű csótányról (jesus) - na meg láttunk is egy csótányt, rögtön a kapunál, ahogy beléptünk, sírok még most is -, folyamatos beázásról, meg láttam pont ugyanazokat a tompa tekintetű, nyilvánvalóan már rég elhülyült alkoholistákat a házban lófrálni, akiktől már akkor is rosszul voltam, mikor ott laktam, piszok lehangoló. Jelenleg a fél karomat odaadnám egy házért, kéne is lottózni gyorsan. 

Egy pozitív dolog azért volt: nagyon tetszett az ovi, meg a két óvó néni - elmentünk múlt héten barátkozni velük -, kifejezetten kedvesek, az meg különösen tetszett, hogy teljesen el voltak ájulva, hogy milyen jól beszélnek a gyerekek, pedig külföldön éltünk (lám, lám, nem volt hülyeség az a két évnyi olvasás napi nyolc órában, hehe).

Egyébként kész vagyok teljesen az arcoktól, amik szembejönnek Magyarországon, mert külföldön élni sok szempontból  nehéz ugyan, de valahogy a vákuum, amiben élsz - na meg a nyelvi szakadék -, megvéd mindentől és nem igazán érzed a többiek "auráját" (természetesen ez az egyik legnagyobb nehézség is),  nem tudod felmérni mások intellektusát, kulturális hátterét, nem igazán tudsz következtetéseket levonni a hangszínéből és a hanglejtéséből, egyszóval nem nagyon tudod elhelyezni az embereket magadhoz képest, itt viszont...én nagyjából egy mondat után elmondom bárki élettörténetét és az a helyzet, hogy borzasztó szomorú élettörténetek jönnek-mennek az utcán. 

Itt vagyok honn

Ó, istenem, egy bowling klub munkatársat keres! Micsoda persepektíva: munka előtt, közben és után bowlingozhatnék. Tudom, tudom, mondjam milyen volt utazni, meg milyen itthon. Utazni nehéz volt, de túléltük, itthon meg olyan, mint mindig volt: utálatos. 

Persze nem kell rám hallgatni, szeressétek nyugodtan Magyarországot (csak halkan merem mondani, hogy én sose szerettem), én most éppen Toszkánát siratom, azt hiszem egyelőre a gyász tagadási fázisában vagyok, még csak egyszer sírtam. 

Kedves Pisa!

Köszönöm, egy élmény volt.

"Hazamegyek, lefekeszem, csináljátok helyettem"

Mindig van egy fázis ezekben a mi költözés előtti pakolásainkban, amikor már közel az utazás, de még egy rakás dolgot meg kell keresnem, be kell csomagolnom, el kell pakolnom, le kell tisztítanom, ki kell mosnom, ki kell dobnom és én hirtelen olyan fáradtságot érzek, hogy legszívesebben az ágy alatt fekve szűkölnék egész nap, vagy elszöknék Kamcsatkára, hogy sose találjanak meg. Aztán persze pakolok tovább. Jaj, micsoda gyönyörű kép ez, hát vegyük már észre, hogy az egész élet ilyen. 

Ó, bár tudnék ebből csinálni ilyen keretes Facebook bölcsességet!

Pronti, attenti, via!

Négy körül kéne kelni pénteken.
Ruhában kéne aludniuk a gyerekeknek, hogy ne kelljen öltözködni, az mindig egy csomó idő.
És kapják intravénásan a reggeli joghurtjukat? Na meg egy katéter sem ártana, nem?

kieg. az előzőhöz

Aztán tegnap még olyan is volt, hogy rájöttem, hogy így három év gyerekezés után tényleg újra kell tanulnom az életet, mert mindenféle fickók jöttek oda udvarolni nekem, én meg nem értettem, hogy mi van, például amikor először egy pasi az időt kérdezte meg, majd személyeskedni kezdett (és normális esetben rögtön kapcsolnom kellett volna, hogy mit akar), én meg rögtön arra gondoltam, hogy biztos ki akar rabolni, meg szűzlányosan felháborodtam, hogy hát nem az időt akarta megtudni?; vagy ha egy fickó jobban megnézett, akkor nézegettem a hátam mögé, hogy van-e ott valami izgalmas - hiába, ha gyerekkel vagyok a kutya se néz rám és olyan ritkán vagyok a gyerekek nélkül, hogy már teljesen elszoktam az ilyen utcai nyomulásoktól. 

Egyébként a tanítás is ilyen nemtelen tevékenység nekem: emlékszem, mikor a diákok elkezdtek udvarolni - a férfiak előbb-utóbb elkezdenek udvarolni, ha tanítod őket egy darabig - és arról beszéltek, hogy szép a szemem, akkor mindig állatira megdöbbentem és azon kezdtem gondolkozni, hogy milyen szemem? miről beszél ez? Egyetlen egyszer jártam egyébként tanítvánnyal - nyugi, nem kiskorú volt, bár fiatalabb nálam, nade Marci is fiatalabb, hehe -, de elég rossz ötletnek bizonyult a dolog, hamar vége is lett szerencsére.

Legnagyobb meglepetésemre láttam továbbá egy nagyon kövér kínai nőt - én még nem láttam soha kövér kínait, Amerikában sem -, illetve a vonaton egy döbbenetes energiavámpír működését tanulmányozhattam két és fél órán át: a párhuzamos boxban ült egy párocska, meg az energiavámpír nő, aki azonnal elkezdett magáról beszélni amint megérkezett a párocska és meg sem állt a beszédben Rómától Livornóig, majd leszállás előtt vidáman megjegyezte, hogy mennyivel jobban telt ilyen kellemesen beszélgetve ez a hosszú út. Kemény volt, még én is rettenetesen elfáradtam a folyamatos szövegelésétől, bár nyelvleckének azért nem rossz egy ilyen logorreás olasz.

Most még mindig hullafáradt vagyok és eszelősen fáj a lábam, kemény menet volt a tegnapi, mondjuk tiszta kattant vagyok, még ebéd közben is kábé futva rohantam egyik fontos megnézendőtől a másikig, fel nem foghatom miért, mert ráadásul mindenre tök jól emlékeztem is régről, nem kellett volna úgy csinálnom, mintha életemben először és utoljára lennék Rómában, na mindegy.

Róma, az én Bakonyom

Jaj, nagyon jó utazni meg kirándulni, de a legjobb az ágyban feküdni.

Nagyon durván taccsra tettem a lábam (tele van sebbel meg vízhólyaggal), nyolc órát gyalogoltam erőltetett menetben egy vacak papucsban (hogy fogok így futni, rejtély), de annyira jó volt; jelenleg nem értem egyáltalán, hogy miért nem mindenki a római régi zsidónegyedben lakik, hogy jut eszébe bárkinek máshol élni, de komolyan? 

Különben meg hálás vagyok nagyon az Univerzumnak és Marcinak (aki egyébként annak idején állásinterjún volt Rómában, de sajnos végül Houstonba vették fel), hogy láttam már Rómát januárban is - a most jelen lévő rengeteg turista nagyon rosszat tesz neki.

Amúgy ha egy városban tanácstalanok vagytok, hogy hova kell menni, menjetek mindenhol a régi gettóba - egyértelműen mindig az a legizgalmasabb, legmozgalmasabb, legemberibb.

Sajnos elég hamar kénytelen voltam visszarázódni a brutális költözős életembe: reggel elkezdtünk bőröndöket bepakolni, méricskélni, persze mindenből túl sok van és túl nehéz, kezd a gyomrom liftezni az idegtől, sose költözzetek, rémes dolog. A macska is bekattant ismét: módszeresen kitépi a szőrét; egy hete kezdte és biztos, hogy nem bolhás, hanem súlyosan neurotikus, egyszerűen megérezte szerintem, hogy megint költözünk. Szegény Fanni.

ahogy a dolgok vannak

Na. Végülis csak elmegyek Rómába holnap hajnalban. Igaz, este már jövök is vissza (New Yorkra három napom volt pedig, nem igazság; jójó, Rómában már voltam kétszer is), de muszáj kicsit beleszagolnom a római levegőbe megint; isten tudja mikor jövünk ide vissza (bár Marci mindig biztat, hogy már most azt mondogatja a főnöke, hogy jöjjön néha - mármint egy-két hétre fél évente mondjuk - dolgozni és hozzon minket is). 

Ej, szomorú vagyok, mint minden költözés előtt, de már nincs kedvem írni róla, úgyis tudjátok hogy van ez nálam, már mindent leírtam itt a lakcímemen kívül - bár, ha jobban meggondolom, a Váci úti akkumulátor diszkontból arra is lehetett következtetni -, nem is értem minek tovább írni ezt a blogot és tényleg nem is nagyon írom mostanában. 

Pedig még azt is el akartam mesélni, hogy a leghosszabbakat akkor futom, mikor az apám öngyilkosságát elemzem. Látjátok, tényleg minden jó valamire. Na, ezzel a vidám témával búcsúzom, majd aztán egyszer írok esetleg valami kevésbé semmitmondót is. 

Marcus különkiadás

Hallom a kutyakaki szagát.



PS: Most valahogy csak babablogra futja, majd egyszer lesz más is.

Lénike különkiadás

Lénával van ez a játékunk, hogy fekszünk egymás mellett az ágyon és ő vagy megvizsgál (mert ő dottó néni) vagy csak heverünk együtt és ettől boldogok vagyunk. 

Amikor Lénike megunja a boldogan heverést, időnként rám mászik és rajtam üldögélve töpreng (tényleg töpreng, olyan komoly kislány), én meg nézegetem a szép kancsi szemét. (Kicsit kancsal tényleg, de olyan szexisen, na.)

Tegnap aztán azt mondogattam neki szemnézegetés közben, hogy barna szemű, mire huncutul elmosolyodott, nézegette kicsit a szemem, aztán ravasz képpel azt mondta: zöld szemű!

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!" vol.6574839223

Hétvégén megvettem a rég kinézett kis emléktárgyakat magunknak, meg elmentünk abba az autentikus halétterembe, ahová folyton vágytam, aztán hét közepén valószínűleg egyedül elmegyek Rómába (kikönyörögtem, mert nem lehet, hogy ne menjek el Rómába, ha itt van három órára...Marci mindig lepattintott, hogy ott már voltunk, úgyhogy kiveszem az egy napos éves szabadságomat és elmegyek), meg majd jön elbúcsúzni a gyerekektől a bébiszitter (nagyon szeretik egymást, szomorú lesz). Szóval búcsúzkodunk, most már tényleg itt a vége.

Lecsóka különkiadás

Hogy lehet valaki ennyire szép?