szombat, november 22, 2014

"Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre"

Valamelyik nap találkoztam az egyik gimis barátnőmmel az új munkahelyem (hah) előtt, vagy tizenöt éve láttam utoljára, jött a cuki kislányáért (tényleg nagyon cuki, össze is barátkoztam vele izibe), kiderült, hogy oda jár az első á-ba (fene a pofájukat, hogy mennyi pénzük lehet - a gazdagságot rettentően irigylem, mosmicsináljak) és mivel kérdezgetett, hát én egy perc alatt rázúdítottam a családom nyomorú sorsát. 
Legnagyobb megdöbbenésemre és meghatottságomra majdnem elsírta magát, mikor dióhéjban elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak, mi élünk tovább, itt élünk, ez van, az élet megy tovább, az élet ilyen, az élet szar, de az élet mégis szép, satöbbi. 
Na jó, persze ő ismerte a szülőket, volt nálunk sokszor, nyilván neki ez mást jelent, mint amit az amúgy nagyon kedves, szimpatikus igazgatónőnek, aki szintén valahogy kiszedte belőlem - amikor barátságosan leültetett beszélgetni az irodájában, én nem is értem honnan jön ez a sok kedvesség körém mostanában -, hogy a szüleim meghaltak (az ikrek hallatán mindenki nap mint nap nálunk tüsténkedő nagyszülőket akar számon kérni rajtam, merhát ikrezést máshogy nem lehet bírni, ha jól értem ez a kíváncsiságuk lényege, hát haha) és az az igazság, hogy hiába telt el ez a sok év és hiába hiszem, hogy már nyugodtan tudok beszélni erről, hiába old meg (majdnem) mindent az idő, valahogy mostanában mégiscsak nagyon nehéz beszélnem erről, mert talán mégsem old meg mindent az idő (mennyi idő?). Az apukám halálát különösen nehéz szívvel emlegetem (és szinte senkinek nem mesélem el hogyan halt meg, furcsa szégyent érzek az öngyilkossága miatt, ami számomra érthetetlen, de így igaz) és egyáltalán, a szánakozó tekintetek, meg az ó, ilyen fiatalon már elvesztette a szüleit mondatok teljesen kikészítenek újabban - talán éppen azért, mert azt gondolom, hogy aki még nem vesztette el a szüleit (és különösen az anyját) az semmit nem ért ebből a hiányból. Ami persze nem baj, tök jó neki, csakhát izé...nem szeretem a semmitmondó, kötelező szomorkodást. 
Egyedül a szép kis Lénámra nem haragszom, mikor az anyukámról kérdezget és végül összegzi, hogy Zsuzsi, az anyukád már meghalt, már nem beszél