Szóval, hát izé. A terrible twos semmi nem volt Marcika terrible fours-ához képest. Nagyon nehéz vele most, reszeli az idegeimet megállás nélkül és kábé úgy viselkedik, mint egy kamasz, nem viccelek (oké, nem megy el itthonról bulizni és nem nyomogatja a telefonját, de amúgy...).
Amikor nagyon kész vagyok tőle, akkor Dr Spockot mantrázok: négyéves korban sok gyereknél megfigyelhető a nagyobb mértékű önérvényesítés, hetykeség, feleselés és provokáló viselkedés: ekkor ébrednek rá, hogy mindent tudnak, bár ez a felismerés - szerencsére - hamarosan megkopik.
És mivel én vagyok az anyja és rettentően szeretem, ezért reszelheti az idegeimet ahogy akarja - mondjuk azért én is rosszul tűröm -, de azt vettem észre, hogy egy csomó ovistársával is komiszkodik és folyton összevész velük, ami viszont már nagyobb bajokat okozhat - amúgy is magányos típus (legnagyobb meglepetésemre egyébként), nem szeretném, ha elmarná magától a többieket.
Valamelyik nap mentem értük az oviba és akkor is állt a bál - valami lányokat bosszantott, akik nekem árulkodtak és egy adott ponton zokogni kezdett, hogy vele már senki nem barátkozik, én meg persze vigasztaltam, mire azt mondta, hogy nem baj, mert ő úgyis csak velem akar barátkozni és közben ölelgetett meg sírt. Megszakadt a szívem akkor egy kis időre, nagyon nehezen viselem ezeket.
Drága kis majmok, mennyi ilyet kell majd még végigcsinálni velük: barátságok, szerelmek mennek majd tönkre, csalódnak, magányosok lesznek, jaj, nem bírom majd idegekkel, látom előre.
