"Non, Rien De Rien, Non, Je Ne Regrette Rien"

Na nem sírtam mégsem - nem vagyok én egy sírós fazon -, pedig nagy meglepetés ért minket az ovi karácsonyon: Marcus mondta el a legutolsó hosszú verset (én bevallom azt hittem, rá nem mernek bízni semmi komolyabbat, mert  utál szerepelni és iszonyú zavarban van, olyankor meg fura dolgokat művel.)

Az óvó néni elmesélte nekünk később, hogy egyetlen nagyobb ovis sem tudta megtanulni ezt a verset és eleve összesen csak kétszer hallották, mert nem volt rá több idő és hiába próbálták bárkivel, nem ment senkinek, Marcus meg egyszer csak jelentkezett, hogy ő tudja, ő elmondja. És tudta is, bizony, egyszer egy másodpercre belesült, de eszébe jutott gyorsan a folytatás. (Az előadás után azt mondta, mikor kérdeztük, hogy nem izgult-e, hogy nagyon féltem. Na ettől most sírnom kell viszont.)

Annyira büszke vagyok rá, hogy mindenkinek el akarom mesélni az utcán, hogy ez a drága kisfiú milyen okos-ügyes.  

Persze Léna is nagyon cuki-ügyes volt - és nem is szeretem, hogy most háttérbe szorul, de Marcustól ez a komoly szereplés egészen különleges és váratlan volt, Léna meg született színésznő, igazi drama queen, mondhatjuk (volt kitől örökölni, khm) -, nagykendős öreg nénit játszott a színdarabban. 

Ja, ma vagyok 41 éves, tejóég. Azon gondolkodtam reggel a buszon, hogy teljesen elégedett vagyok az életemmel. Nem mondom, hogy szívesen halnék meg holnap, de ha meg kéne halnom, hát azt mondanám, hogy jó volt ez az egész úgy, ahogy volt, nem bánok semmit sem.





PS.: Este a vacsoránál azt mondtam Marcusnak, hogy én aztán biztos nem mertem volna kiállni ennyi ember elé verset mondani, mire Marci rám rivallt, hogyaszongya ne viccelj, te tanár vagy, egyfolytában kiállsz egy csomó ember elé, beszélsz és magyarázol. És tényleg, az volna a logikus, hogy bárkinek bármit elő merjek adni, de a tanítás az más. Ha kell, egy nagyteremnyi embernek elmagyarázom a present perfectet, de hogy elszavaljam az Ódát, hát na ne már...spontán égnék egy szó után.