A hidegre és a lakással/új lakással/pénztelenséggel* járó nehézségekre való tekintettel, idei ambícióim a következők: medve/Paris Hilton akarok lenni.
2015 volt továbbá az az év, amikor közveszélyes munkahelyszédelgővé váltam: egészen pontosan öt munkahelyem volt pár hónap leforgása alatt (és még mondja valaki, hogy nem lehet munkát találni ma Magyarországon!)
BÚÉK akkor.
*na jó. ez túlzás, legyen inkább kispénzűség.
PS.: Most, hogy kicsit jobban végiggondoltam az évet, a legbüszkébb a karácsonyi mézesre (köszi nagyon, Katity, minden mézesnél finomabb lett, amit valaha ettem, pedig én elvileg utálom, haha), a karácsonyi foszlós kalácsra és a szilveszteri túrós pogácsára vagyok. Ez történt velem 2015-ben, mosmitnéztek, ezek fontos dolgok, igenis.
Jó, hát a legeslegbüszkébb nyilván a gyerekekre meg Marcira vagyok, de én önmagamban semmi egetrengetőt nem csinálok, persze vágyom erre-arra, gondolok mindenfélét és lehetne itt még mindig gyújtó hangú beszédeket előadni, családi életről, meg női lehetőségekről (lehetetlenségekről) elmélkedni, elégedetlenkedni, papolni, többet akarni, de az az igazság, hogy egyáltalán nincs kedvem ehhez.
Tudom, tudom, annyival jobb volt, mikor egyedül sajnáltam magam a macskával, jöttek-mentek a fölösleges figurák az életemben és lehetett örülni, hogy mindez nem veletek történik (nem, nem gonoszságból, hanem mert ilyen az ember), dehát így jártatok (és ezt se gonoszul mondom, inkább tárgyilagos vállvonogatással).
Manapság minden reggel hálát adok az Univerzumnak, mikor meglátom magam mellett Marcit az ágyban és azt gondolom, a mi kapcsolatunk az én idei meg mindenkori legnagyobb sikerem...és hát akkor ez bizony még a mézesnél is fontosabb.
PPS: írta és rajzolta az öt éves Léna.
*na jó. ez túlzás, legyen inkább kispénzűség.
PS.: Most, hogy kicsit jobban végiggondoltam az évet, a legbüszkébb a karácsonyi mézesre (köszi nagyon, Katity, minden mézesnél finomabb lett, amit valaha ettem, pedig én elvileg utálom, haha), a karácsonyi foszlós kalácsra és a szilveszteri túrós pogácsára vagyok. Ez történt velem 2015-ben, mosmitnéztek, ezek fontos dolgok, igenis.
Jó, hát a legeslegbüszkébb nyilván a gyerekekre meg Marcira vagyok, de én önmagamban semmi egetrengetőt nem csinálok, persze vágyom erre-arra, gondolok mindenfélét és lehetne itt még mindig gyújtó hangú beszédeket előadni, családi életről, meg női lehetőségekről (lehetetlenségekről) elmélkedni, elégedetlenkedni, papolni, többet akarni, de az az igazság, hogy egyáltalán nincs kedvem ehhez.
Tudom, tudom, annyival jobb volt, mikor egyedül sajnáltam magam a macskával, jöttek-mentek a fölösleges figurák az életemben és lehetett örülni, hogy mindez nem veletek történik (nem, nem gonoszságból, hanem mert ilyen az ember), dehát így jártatok (és ezt se gonoszul mondom, inkább tárgyilagos vállvonogatással).
Manapság minden reggel hálát adok az Univerzumnak, mikor meglátom magam mellett Marcit az ágyban és azt gondolom, a mi kapcsolatunk az én idei meg mindenkori legnagyobb sikerem...és hát akkor ez bizony még a mézesnél is fontosabb.
PPS: írta és rajzolta az öt éves Léna.
