hétfő, január 18, 2016

ahogy a dolgok vannak

Szombat reggel hármasban mentünk bábszínházba és hát elég kemény élmény kisgyerekekkel békávézni, muszáj beszélnem róla: nem feltétlen azért, mert olyan nehéz (egyébként az, a mozgólépcsős helyeket például nagyon tudatosan igyekeztem elkerülni), hanem mert az emberek óriás bunkók: a kilences busz teljes közönségének be is szóltam - igazán köszönöm a sok segítséget -, miután a gyerekek jobbra-balra gurultak minden kanyarban, mert egyetlenegy kibaszott felnőtt se volt képes átadni a helyét (vagy mondjuk megfogni valamelyik guruló gyereket). A beszólás után rezzenéstelen arccal ültek tovább; megérdemelt volna mindegyik pár pisztolylövést botütést, komolyan. Ja, tudom, én csináltam össze a gyerekeket, oldjam meg magam. (Egyszer egy blogban azt olvastam, hogy a blogíró azért nem adja át a terheseknek a helyét a buszon, mert ők tehetnek az állapotukról. Ezen a gondolaton még mindig annyira felidegesítem magam, hogy szeretném habzó szájjal, sikoltozva tépkedni a ruhám.)
Hazafelé, szintén a csodálatos kilences buszon pedig, mikor kétségtelenül elég lassan szálltunk lefelé (két öt évessel - egy normális társadalomban - ez tán megbocsátható lenne), akkor a buszvezető egyszerűen rám csukta az ajtót úgy, hogy Marcus lent volt már a megállóban, én meg fogtam a kezét. Hát b_a_z_m_e_g és akkor még finom voltam. 
Végül szerencsésen, élve hazaértünk mindhárman, hihetetlen eufóriát éreztem, miközben vettük le a kabátokat. 
Mondjuk  legalább a bábszínház jó volt, pedig általában szenvedek ezektől, aztán meg hazajött Marci is, úgyhogy kezdetét vette az öröm, boldogság, hejehuja.


PS.: Ja, tényleg, azt el is felejtettem mesélni, mikor bementünk valami kávézóba és a gyerekek kaptak kakaós csigát, nekem meg muszáj volt vécére mennem, de a vécé kulcsos volt, kértem hát a kulcsot, mire  a nő kárörvendően a gyerekeket méregetve (!! tudom, paranoidnak tűnök, de nem, Magyarországon tapinthatóan utálják a gyerekeket úgy általában) elkezdte magyarázni, hogy csak fizetővendégek használhatják a vécét (az villogott a szemében, hogy csak nem képzelem, hogy felhasználom a gyermekeimet arra, hogy bemehessek egy vécébe csak úgy, ingyen! undorító gondolat.).
Számítottam erre - istenem, milyen okos vagyok - és szintén kárörvendően átnyújtottam neki a szájbakúrt* számlát.


PPS: Mostanában asszem nem nagyon óhajtok egy darabig békávézni a gyerekekkel.



*ritkán beszélek ilyen csúnyán egy ideje, de most a szituáció megkívánja, bocs