Anna öreg

Megint pocsék rossz a kedvem és megint magamba néztem és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem simán lehet midlife crisisom, ami elég szarul hangzik, dehát 38 évesen miért ne...főleg azért gondolom ezt, mert egy csomót gondolkodom az öregedésen meg a halálon, meg előre nyivákolok, hogy jaj, nemsokára felnőnek a gyerekek.

Mondjuk ennek a jó hozadéka az, hogy egy ideje extra türelmes vagyok velük: éjjel Lénához hatszor keltem, de mind a hatszor kedvesen puszilgattam, meg simogattam a puha kis haját és nem morogtam egyáltalán, sőt, örültem, hogy még ilyen kicsi és szüksége van rám. És amúgy is: valahogy érzem, hogy öregszem és meg vagyok rémülve, komolyan. Tiszta hülyeség, de mit tegyek.

Ilyenkor szoktak a férfiak motoron (a motor a vad életérzést hivatott kifejezni) lelépni egy húsz éves eszkimó csajjal (ez az extremitás miatt kell, még gyorsan kipróbálják, amit addig nem sikerült), nem?

A nők viszont...fene tudja a nők mihez kezdenek ilyenkor.

Én nem vagyok szökős fajta, bennem túlteng a felelősségérzet és különben is: az eszkimók orra olyan kicsi, meg aztán motorozzon az, akinek hat anyja van, én ugyan nem leszek donor.

tulajdonképpen kieg. az előzőhöz

Az viszont még ennél is szürreálisabb, mikor a reggeli kávénál a vélt (és remélhetőleg nem valós) rákjainkról beszélgetünk: én a furcsa alakú és színű anyajegyemről, Marci a nyakában lévő csomóról, majd fejemmel a gyerekekre bökve azt mondom, hogy valakinek muszáj életben maradnia...

Napok óta iszonyat rossz a kedvem és kutattam, kutattam az okát, de nem találtam, május végén nem halt meg senki (egy ideje már mindig gyász évfodulókra gondolok, ha jön valami hirtelen lehangoltság), nem menstruálok, cukik, szépek, egészségesek, okosak a gyerekek, van jó szex, szeretjük egymást, van némi szabadidőm, sportolok, tanulok olaszul, minden szép és jó, nem értem. 

Aztán ma futás közben bevillant, hogy hiába nyomom el magamban, valójában rettenetesen szorongok attól, hogy a szülők lakásába kell költöznünk és hiába vagyok gyakran a könyörtelenségig racionális és hiába győzködnek a nagynénémék (sok szempontból a család legjózanabb tagjai), hogy az csak egy lakás, ami nem tehet semmiről, egyszerűen megőrülök a gondolattól, hogy abban a lakásban éljek, aminek az ablakából kiugrott az apukám, hogy ott sétáljak lent a gyerekekkel, ahol gondolom, hogy feküdt az élettelen teste. 

Ti szeretnétek olyan lakásban lakni, ahol valaki - nem akárki, az apátok - öngyilkos lett? 

Na ugye.

"Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok"

Én értem, hogy felelőtlen, gonosz, önző, gyerekeire nem gondoló hegymászó, fúj, fúj, dehát izé...ez az ember most meghalt, minek kell arról beszélni, hogy micsoda szörnyeteg volt? Miért nem lehet várni egy kicsit ezekkel a vitákkal? Néha azt gondolom, hogy mégsem olyan jó dolog az internet...

közlekedős

Már jó ideje igyekszem nem csúnyán beszélni - és nemcsak a gyerekek miatt, de azért főleg -, így a blogban is igyekszem redukálni a csúnya szavakat, de sajnos most muszáj csúnyán beszélnem, hogy elmesélhessem a biciklis énem - amiből gyakran kitör az állat - megfigyeléseit: szóval az van, hogy az olaszok egyszerűen nem tudnak közlekedni és többek között ezért gondolom, hogy rémesek.

Mert hát vajon mire utal az, hogy mindenki úgy közlekedik, mintha ő lenne egyedül az úton, mire utal, hogy futnod kell a zebrán át, mikor valaki megszán és megáll, mire utal, hogy ezerrel hajtanak ki bárhonnan stop tábla ide vagy oda, mire utal, hogy bárhol leparkolják a kocsit, kit érdekel, hogy ezzel kinek okoznak kellemetlenséget? 

Szerintem abszolút arra, hogy itt senkit nem érdekel a másik ember, mindenki magával van elfoglalva, hát ki nem szarja le, hogy te átmennél a zebrán, az ő dolga mennyivel fontosabb...

Tegnap viszont megelégeltem ezt a hozzáállást és kifejlesztettem egy játszmát (na jó, egyelőre csak elméletben): iszonyatosan lassan fogok ezentúl átmenni a zebrán, már előre izgulok, hogy hány cazzo-t kapok majd cserébe...az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor tegnap megint majdnem elütöttek a zebrán. 

Elég röhejes lehetett, amikor hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam a vezetővel és azt kiabáltam neki, hogy állj már meg te geci, ez itt a zebra, te szar. Jó, hát nyilván azt gondolta, hogy ez csak egy elmebeteg bevándorló, ugyan kit érdekel a problémája...

brainstorming

Megfigyeltem, hogy újabban szinte azonnal robotba kapcsolok az óriáshisztik kezdetekor (tegnap volt egy elképesztő: mindketten őrült módra sikítottak és verekedtek az utánfutóban végig hazafelé és megint ez a 'semmit nem lehet csinálni, ki kell várni amíg elmúlik'-típusú balhé volt. 

Régebben mindig próbáltam ilyenkor nyugtatgatni őket, vagy egy idő után kétségbeesetten rikácsoltam de azt hiszem az csak olaj a tűzre - most már hagyom, hogy tomboljanak és igyekszem minél hamarabb hazajutni (már ha nyilvános helyen vagyunk ilyenkor). 

Ez a tegnapi, ez keményebb volt mint szokott: a garázsból csak úgy tudtunk feljönni, hogy felvettem mindkettőt (mint kiderült ez 32 kiló gyerek, brutális volt tényleg) és közben nem győztem álmélkodni egyrészt azon, hogy milyen erős vagyok ha muszáj, másrészt a döbbenetes hisztin. 

Szerintem a három éves gyereken tudnák a buddhisták legjobban modellezni a zavarodott embert és tulajdonképpen lenyűgöző, hogy hogyan és miért képesek agyviharban kitörni: hogy sokszor azon is sikítani kell amit szabad, hogy egyik pillanatban még akarnak valamit, a következőben meg ellökik maguktól, hogy vegyél fel, tegyél le, fázom, melegem van; mostanában igyekszem fokozott empátiával figyelni a jelenséget (ez nagyon nehéz, főleg, amikor pl haza kell jutnunk, de egyre csak a vasúti sínek mellett állunk és száll a végtelen sikítás), mert szerintem sajnos életünk végéig ilyenek maradunk, csak néhány embernek - szerintem sokaknak nem - sikerül  némi rendet rakni a fejében egy idő után, vagy legalábbis lecsendesíteni a hangokat és azt elérni, hogy ne akarja folyamatosan kimondani az összes ellentmondásos kínját.

A lényeg pedig az, hogy a gyerekek nemcsak aranyosak meg viccesek, hanem nagyon érdekesek is. (Mondjuk vannak kivételek: pl tegnap a bölcsiben az egyik kis taszító fiúcska - olyan a gyerek, mint egy randa kamasz, csak kicsiben - fejbe vágta Lénát az egyik gerebélyével, hát, sem cukinak, sem érdekesnek nem éreztem és sajnos nem beszélek elég jól olaszul ahhoz, hogy az anyját - aki egyáltalán nem figyelt a gereblyével hadonászó gyerekre, hanem telefonált természetesen - amolyan istenesen elküldjem a picsába (helyette nagyon csúnyán néztem)).

Feljegyzések a bipolárisok házából

Mostanában ritkán van kedvem írni, mert vagy túl jól, vagy túl rosszul vagyok.

Feljegyzések a dagadtak házából vol. 658493256

Valójában kifejezetten nevetséges fogyókúrával parádézni egy olyan országban, ahol még a nyugdíjasok vacsoráját is a pizzafutár hozza.

Mindig akarok ám panaszkodni és hisztizni is, csak mire ideérek, elfárad az indulatom

Van egy macska

Én tudom, hogy nem szép dolog megítélni, elítélni, leszólni másokat, hogy a legjobb csak minimális ideig eltöprengeni azon, hogy ki, mit, miért és hogyan csinál, hogy nem érdemes hasonlítgatni a magunk nehézségeit a mások nehézségeihez és hogy a harag nem jó tanácsadó, de amikor látom, hogy Fanni megint 23 óra alvás után támolyog el a kajás táljához - és csalódottan nyávog, ha alattvalója még nem töltötte meg -, akkor azért néha rettentő dühös vagyok és elítélem, megítélem, leszólom és elgondolkozom azon, hogy miért nem mosogat és főz és tereget és mond mesét és öltöztet és cserél pelenkát a nonstop szunya helyett...

"Go to the local supermarket. Take with you the nearest thing you can find to a pre-school child - a fully grown goat is excellent. If you intend to have more than one child, take more than one goat"

"Find a couple who are already parents and berate them about their methods of discipline, lack of patience, appallingly low tolerance levels and how they have allowed their children to run wild.
Suggest ways in which they might improve their child's sleeping habits, toilet training, table manners and overall behaviour.
Enjoy it. It will be the last time in your life that you will have all the answers."

Ez azért tényleg elég vicces és hát izé...annyira nem is nagy túlzás. 

Az előbb Marcus iszonyú patáliát rendezett a délutáni alvás miatt és amíg vártam, hogy elmúljon a kábé öt percig tartó nagyon hangos sikítás (tudjátok, az a fajta, amikor egyszerűen semmivel nem lehet megnyugtatni csak sikít, sikít végtelenül), addig arra a houstoni pénztárosnőre gondoltam, aki azt mesélte nekem egyszer míg kifizettem a sushimat (fogalmam sincs mit vettem, csak azért emlegetem a sushit, mert nagyon bánatos leszek, ha arra gondolok, hogy mennyi sushit ettem Amerikában, most meg...á, hagyjuk is), hogy az ő lánya egy évig folyamatosan sírt és hogy mennyire depressziós lett ettől. 

Nagyon kemény lehet az ilyen: nálunk az első négy hónap volt nagyon sok sírással teli (én is sokat sírtam btw), amikor nem aludtak, akkor sírtak folyton, vagyis ezek szerint állandóan sírtak, mert alig aludtak, gondolom a reflux miatt utáltak feküdni, Léna nagyon hasfájós is volt és egy csomószor nyöszörögve tekergett alvás helyett, aztán valahogy lecsitultak a bajok, kaptak reflux gyógyszert, elkezdtek mosolyogni, elkezdték átaludni az éjszakát. 

Sose felejtem el, mikor  hosszú idő után először az élet császárának éreztem magam, mert miután lefektettük őket, befeküdtem egy könyvvel az ágyba, úristen de jó volt. Mondjuk sok mindenre nem emlékszem abból az időből, csak főleg arra, hogy halálosan kimerülten támolygok és fázom, meg Léna első mosolyára (szánom-bánom, de Marcuséra nem emlékszem valamiért, de hátha leírtam a blogba; mondjuk nagyjából mindent egyszerre csináltak mindig), meg arra, hogy legelőször a születésnapomon aludták át az éjszakát, nagyon szép ajándék volt az nekem. 

Szóval akárki akármit mond - "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond", elvileg - az első időkhöz képest szerintem minden csak sétagalopp: a hónapokig tartó kialvatlanságnál nem tudok elképzelni nehezebbet*, bár simán lehet, hogy tíz év múlva más lesz a véleményem...



*bár, most hogy így belegondolok: a hónapokig tartó betegségek és az éjszakázás a kis betegekkel, az se kutya...(:fanyarul mosolyog)


PS.: Ja, a legelső idézetet az engem kritizálóknak emeltem ki. Nagyon, de nagyon óvatosan kell tresselni egymást, mert soha, de soha nem tudhatja senki, hogy milyen lesz gyereket vállalni és hogy éppen az ő gyereke milyen temperamentumú lesz.