"Go to the local supermarket. Take with you the nearest thing you can find to a pre-school child - a fully grown goat is excellent. If you intend to have more than one child, take more than one goat"

"Find a couple who are already parents and berate them about their methods of discipline, lack of patience, appallingly low tolerance levels and how they have allowed their children to run wild.
Suggest ways in which they might improve their child's sleeping habits, toilet training, table manners and overall behaviour.
Enjoy it. It will be the last time in your life that you will have all the answers."

Ez azért tényleg elég vicces és hát izé...annyira nem is nagy túlzás. 

Az előbb Marcus iszonyú patáliát rendezett a délutáni alvás miatt és amíg vártam, hogy elmúljon a kábé öt percig tartó nagyon hangos sikítás (tudjátok, az a fajta, amikor egyszerűen semmivel nem lehet megnyugtatni csak sikít, sikít végtelenül), addig arra a houstoni pénztárosnőre gondoltam, aki azt mesélte nekem egyszer míg kifizettem a sushimat (fogalmam sincs mit vettem, csak azért emlegetem a sushit, mert nagyon bánatos leszek, ha arra gondolok, hogy mennyi sushit ettem Amerikában, most meg...á, hagyjuk is), hogy az ő lánya egy évig folyamatosan sírt és hogy mennyire depressziós lett ettől. 

Nagyon kemény lehet az ilyen: nálunk az első négy hónap volt nagyon sok sírással teli (én is sokat sírtam btw), amikor nem aludtak, akkor sírtak folyton, vagyis ezek szerint állandóan sírtak, mert alig aludtak, gondolom a reflux miatt utáltak feküdni, Léna nagyon hasfájós is volt és egy csomószor nyöszörögve tekergett alvás helyett, aztán valahogy lecsitultak a bajok, kaptak reflux gyógyszert, elkezdtek mosolyogni, elkezdték átaludni az éjszakát. 

Sose felejtem el, mikor  hosszú idő után először az élet császárának éreztem magam, mert miután lefektettük őket, befeküdtem egy könyvvel az ágyba, úristen de jó volt. Mondjuk sok mindenre nem emlékszem abból az időből, csak főleg arra, hogy halálosan kimerülten támolygok és fázom, meg Léna első mosolyára (szánom-bánom, de Marcuséra nem emlékszem valamiért, de hátha leírtam a blogba; mondjuk nagyjából mindent egyszerre csináltak mindig), meg arra, hogy legelőször a születésnapomon aludták át az éjszakát, nagyon szép ajándék volt az nekem. 

Szóval akárki akármit mond - "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond", elvileg - az első időkhöz képest szerintem minden csak sétagalopp: a hónapokig tartó kialvatlanságnál nem tudok elképzelni nehezebbet*, bár simán lehet, hogy tíz év múlva más lesz a véleményem...



*bár, most hogy így belegondolok: a hónapokig tartó betegségek és az éjszakázás a kis betegekkel, az se kutya...(:fanyarul mosolyog)


PS.: Ja, a legelső idézetet az engem kritizálóknak emeltem ki. Nagyon, de nagyon óvatosan kell tresselni egymást, mert soha, de soha nem tudhatja senki, hogy milyen lesz gyereket vállalni és hogy éppen az ő gyereke milyen temperamentumú lesz.