csütörtök, október 29, 2009

A hosszútávfutó magányossága

Futás közben azon gondolkoztam, hogy életemben kétszer láttam sírni az anyámat: egyszer még kicsik voltunk és a bátyámnak nem ízlett az ebéd, az anyám pedig megsértődött ezen, másodszor pedig amikor már beteg volt, de soha máskor.
A rákot pszichológiai szemszögből boncolgató könyvem (amiben egyébként rengeteg okosság van) szerint az elfojtós, befele fájó, erős emberek lesznek rákosok és ezért meg kell tanulnunk valahogy megszabadulni a fájdalmainktól. Kicsit aggódom magam miatt: ahogy öregszem, egyre keményebb, elfojtósabb, befele fájós leszek, lassan képtelen vagyok sírni, nem tudok gyászolni se rendesen, pedig ez azt hiszem fontos képesség, az elengedés része.





PS: Futás közben rájöttem arra is, hogy mi teszi igazán felnőtté az embert: ha embernagyságú bogarak érkeznek a fürdőszobába, akkor nemhogy nem öli meg, de reggel kávéval kínálja őket.

4 megjegyzés:

  1. Direkt írtad egy postba, vagy túl sok Kafkát olvasok (semennyit), és túlkombinálom?

    VálaszTörlés
  2. sírni erő. az elengedést meg tanítani kéne.
    ja, tanítják: ebből élnek jól a cihiáterek és -ológusok.
    vagy valami ilyesmi. de már késő van.

    VálaszTörlés
  3. "az elfojtós, befele fájó, erős emberek lesznek rákosok és ezért meg kell tanulnunk valahogy megszabadulni a fájdalmainktól"

    Szerintem ez így is van, csak van egy bökkenő. A fájdalmaidtól szerintem csak úgy szabadulhatsz meg ha kibeszéled őket. De kinek? Ha állandóan magaddal kommunikálsz, skizoid leszel, de hát ki mással tudnád megbeszélni ezeket a dolgokat, mint magaddal?

    Jó, persze beszélgethetnék anyámmal is, aztán ő meg azt mondaná el, hogy neki mi fáj, de hát... Az efféle típusú kommunikációnak egyszerűen nincs kultúrája manapság. Nem szenvedhetünk egymás előtt.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.