Amikor annak idején először úgy tűnt, hogy a két éves kapcsolatunknak véget vetünk az Istvánnal (igen, csak úgy tűnt, mert röviddel utána kibékültünk, majd öt évig folyamatosan szakítottunk, de ez most nem tartozik ide), én majd' beledöglöttem: hetekig nem aludtam (altatóval sem), nem tudtam beszélni, nem ettem, fogytam vagy 20 kilót és egész nap a Duna tévén néztem az időjárás jelentést (a főiskolán akkor szerencsére gyorsan lenyomtam a vizsgáimat valahogy, nyilván önkívületben, szóval pusztulhattam kedvemre egészen február elejéig), pokoli volt. Nos, a nagymamámnak nyilvánvalóan nem tűnt fel semmi az egészből, pedig gyászoltam a javából, utólag komolyan csodálkozom, hogy túléltem azt az időszakot.
Az apám jelenleg rettenetes állapotban van és a nagymamám ezt egyszerűen nem érti: nem érti, hogy nem tud aludni, nem tud enni, nincs kedve semmihez, merhogy szerinte a gyász elmúlik, hát hiszen ő is gyászolt már.
De vajon mennyi idő után múlik el a gyász ha a szüleim tizenhét évesen ismerkedtek meg (tehát gyakorlatilag együtt nőttek fel) és összesen negyvenkét évig éltek együtt? Valószínűleg soha.
Az apám jelenleg rettenetes állapotban van és a nagymamám ezt egyszerűen nem érti: nem érti, hogy nem tud aludni, nem tud enni, nincs kedve semmihez, merhogy szerinte a gyász elmúlik, hát hiszen ő is gyászolt már.
De vajon mennyi idő után múlik el a gyász ha a szüleim tizenhét évesen ismerkedtek meg (tehát gyakorlatilag együtt nőttek fel) és összesen negyvenkét évig éltek együtt? Valószínűleg soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.