Ospedale Maggiore - Pronto Soccorso

ma voltam kivizsgáláson, na az is vicces volt, majd írok blogot, csak most megint fordítok meg ghost writerkedem.
amúgy ez itt azért európa: elsősegélyre mentünk, mondván, hogy nincs itteni biztosításom és az elsősegélyen csináltak ekg-t, tüdőröntgent, vettek vért, mosolyogtak, egy ápoló még angolul is viccelődött és mindezt nulla euróért. jó, igaz, hogy kábé öt-hat óra volt...de annyi baj legyen, otthon még durvább. szóval tetszik, na.

Szóval tudjátok, van nekem ez a mellkasmegfázásom, lábon kihordott halálom, testrákom, bizonyára rettenetes és súlyos, elvégre nálunk a családban ez hagyomány, úgyhogy gondoltuk nem ártana megmutatni orvosnak, de mivel csak az otthoni biztosítást fizetem és a kék kártyám is lejárt (gratulálok magamnak), ezért esélyes volt, hogy mindenhonnan elzavarnak, de a legkevésbé talán az elsősegélyről, úgyhogy fel is készültem, hogy a fejüket a kezükben tartó emberekkel ülünk majd a váróban, de nem így lett, mindenki makkegészségesnek tűnt, természetesen én is, úgyhogy amikor a felvételes nénihez kerültem, gondoltam azér bedobom, hogy nekem van ám ez az aprócska szívbetegségem, niente di grave, dehát azér mégis, jobb ha tudják, gyógyszert is szedek rá, meg minden, bizony, fáj ott a szívemnél, meg a hátam, húha, na, több se kellett a néninek, épp csak ott helyben meg nem műtött (a többi várakozó legnagyobb örömére), nagyon ráizgult erre a szívtémára (az orvosok mindig így szokták, lehet, hogy mégis iszonyú súlyos ez a betegség? hümm, szorongok most egy olyan öt percet ezen), be is vittek rögtön valami hátsó megfigyelőbe, levetkőztettek, egy nagy zacskóba pakolták a ruhám, nagyon tagoltan és hangosan magyaráztak, ahogy stroke-os néniknek szoktak, véremet vették (egy tűfóbiás számára ez rosszabb, mint a halál), kanült nyomtak a kézfejembe, gépeket szereltek rám, majd a megfigyelő egyik mínusz három fokos részén múmiává bugyolálva otthagytak olyan fél órára, ami egy örökkévalóságnak tűnt.
És tessék, íme, ott voltam, immár súlyos betegen (esküszöm elkezdtek felvekvéseim kialakulni): szédültem (nyilván a kanültől és a rémülettől), fáztam, meg voltam zavarodva. Fél óra elteltével áttoltak egy hangosan nyögős néni és egy katéteres bácsi közé, ekkorra nem bírtam tovább, folyton kimásztam az ágyból és ilyeneket próbáltam mondani elhaló hangon, miközben a copfos nővér fickó visszalökdösött, hogy il mio fidanzato sta aspettando, meg vorrei parlare con lui (még jó, hogy tegnap reggel volt olasz óránk), meg dov'e il bagno, a fickó (és a többi néni) végül már röhögött, mert egyszerűen nem voltam hajlandó egy másodpercnél tovább feküdni mikor visszanyomtak az ágyba, szóval a copfos végül nagy kegyesen elkísért vécére (esküszöm megfordult a fejemben, hogy kimászom az ablakon), meg a váróteremben a képleteit nézegető Marcihoz (aki ettől kezdve folyamatosan fogdosott a kórházi ruhámban, merhogy milyen szexi és de kár, most nem tudlak lefotózni), aztán röpke három óra múlva feltoltak(!) a röntgentbe, ahol László Imi (igen, a fickó pont úgy nézett ki mint az egyik volt tanítványom) aggódva méregetett, amikor többször elmondtam, hogy posso andare in piedi, vagy valami ilyesmit, le is ugrottam az ágyról amint lehetett (én vagyok a világ legrosszabb betege, mondtam már?), erre az obladiobladát éneklő idősebb orvos is aggodalmát fejezte ki, de megnyugtattam, sono felice, mire aszonta én vagyok a prima donna aki a kórházban boldog, de jó fej volt, hagyta, hogy sétáljak.
Végül csak visszatoltak (tényleg szédültem kicsit, egész nap nem ettem, menstruálok és egy kanül feszült a vénámban), útközben egyrészt átéreztem milyen lehet a macskának a hordozóban, másrészt felháborodva visszautasítottam a tologatóbácsi feltételezését, miszerint német, netán szlovén lennék, büszkén aszontam ungherese, mire boldogan elkurjantotta magát, hogyaszongya madzsar, igen, a bácsival ennyire jutottunk, lent viszont az egyik nyögős nénivel még ennél is tovább, megbeszéltük, hogy milyen rossz a kórházban, hogy nem, nem vagyok szlovén, hogy fiatal vagyok, úgyhogy nyilván tévedésből fáj a szívem, satöbbisatöbbi.
Végül jött a majomfejű, hadaró doktor úr és aszonta, hogy nem érti, nem érti, mert a vizsgálatok szerint tutto a posto, de azért otthon keressek egy kardiológust, aki kivizsgál. A nővértől megkérdeztem, hogy na és ez akkor most mégis mennyibe fog kerülni, mire ő kedvesen megnyugtatott, hogy a pronto soccorso az ingyen van, majd szépen kitessékelt, hümm, elgondolkodtam, tán nem is olyan rossz ez az Olaszország..
Ja, a mellkasfájdalom azér maradt, a hátam majd leszakad, a kanül helye feszít és alig bírom mozgatni a kezem, de mosmár tudom, hogy nincs miért aggódnom, jó is ez, de milyen jó...