Én tudom, hogy a tények hangoztatása egyeseket sérthet, bosszanthat, illetve felháboríthat, ilyen például a houstoni 27 fok november végén (ne aggódjatok, most csak 12 fok van), meg az a tény, hogy a gyerekeim most, délelőtt 10.22-kor még mindig alszanak (igen, tegnap este 9 óta) - énnemtom mivel érdemeltük ki, hogy ennyire mázlisták vagyunk: két gyerek, akinek jön a foga, két gyerek, aki éppen náthás és két gyerek, aki mindezek ellenére alszik mint a bunda, wow. Pedig az első négy hónapban még vízszintesben sem voltak hajlandóak tartózkodni, nemhogy aludtak volna...
A kajálás, na az kicsit bonyolultabb mostanában: Marcika kitalálta, hogy vacsorára csak bolti babakaját eszik és mély undorral, rikoltva elfordítja a fejét, ha valami sk főzelékkel kínálgatom - eleinte megsértődtem, most már legyintek: mindegy, csak egyen. És eszik is, lelkesen, reggelire-ebédre azt, amit én csinálok, vacsorára meg az undorító bio boltit (tényleg undorító, sokkal jobb az enyém, nem értem én ezt a Marcikát).
Pár napja mondtam Marcinak, hogy milyen furcsa, hogy nem szoktam a babákkal álmodni; a még furcsább ezután következett: azóta folyton ők szerepelnek az álmaimban.
Mielőtt elalszom viszont, mindig az apámra gondolok, egész pontosan arra, hogy milyen lehet kiugrani az ablakon. Hogy milyen pózban, milyen testtartásban teszel ilyet. Tudom, semmi értelme ezen gondolkodni, de nem tudok mit tenni: ha lehunyom a szemem, egyből látom az erkélyünket és elképzelem az apámat, ahogy ugrik...nyilván valahogy így próbálom megérteni, meg feldolgozni ezt az egészet, csak az a baj, hogy úgy érzem, ez feldolgozhatatlan, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.