Hát nagyszerű. Ma éjjel álmomban az apámmal bicikliztem és ő egy adott pillanatban nekiment a falnak és hirtelen eltűnt. Szerintem ijesztően szimbolikusak az álmaim, én mondom nektek feleim, tanítani kéne az őket.
Egyébként érdekes, hogy az égvilágon mindennel kapcsolatban kapok leveleket, de a szüleim halálát szinte soha senki nem említi, hát igen. Ez a téma marha ijesztő. Emlékszem, mikor az anyám meghalt, a nagymamám csak "szörnyű tragédiaként" emlegette a halálát.
Próbáltam ugyan mondani neki, hogy ez nem tragédia, hanem simán csak az élet velejárója, hiszen egyszer mindannyian betegek leszünk és meghalunk, de nem hallgatott rám, sőt, teljesen fel volt háborodva az ötlettől, hogy ő egyszer meghal (85 éves, teszem hozzá halkan).
Nem értem minek misztifikálni a halált, meg tragédiának nevezni: tényleg mindannyian meghalunk egyszer, háló. Sőt, azt se értem, hogy miért kell szemérmesen félrenézni és nem beszélni róla. Igen, nagyon szomorú és minden halott hiányzik valakinek, de hogy a fenébe lehet erről a közös sorsról ennyire rémülten kussolni? Ettől jobb? Vagy ettől azt hisszük, hogy mindig a másik hal meg, mi meg sose?
Btw halál: ezt a könyvet olvasom és már megint nagyon szeretnék AIDS counselor lenni. Érdekes, Európában vannak ilyen tanfolyamok, itt csak annyit mondanak, hogy ha tenni akarsz valamit a HIV pozitívokért, akkor menj el önkéntesnek, aztán majd egyszer szerezz szociális munkás diplomát. Simán lennék önkéntes, ha volna elég pénzünk és megtehetnénk, hogy a babákat bölcsibe adjuk, míg én ingyen dolgozom, de sajnos ez asszem sose lesz így, szomorú vagyok.
Maradhatok örökre nyavalyás angol tanár, ez olyan, olyan rémesen, hát...banális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.