Léna különkiadás

Léna egy rénszarvast vonszolva, maga előtt Marcikával, poroszkálva, a konyhából kifelé félvállról odaveti nekünk reggel: Megyünk egy másik rózsaszín világba, ahol van madár, krokodil, meg csiga.

Szerintem nemcsak az abszurdot találták fel a gyerekek, de a kábítószer nélküli LSD-s tripeket is.

Blogot írni jó

És persze ezt a munkalehetőséget (meg az egyelőre csak halvány reményt, hogy talán én is fogok újra dolgozni még ebben az életemben) megint egy blog olvasónak, tehát végső soron a blognak köszönhetem, mint egy csomó minden mást: egy rakás fordítói-szakdolgozós munkát, egy férjet (úgyhogy igazából a gyerekeket is), egy csomó kedves ismerőst, egy kedves gyerekorvost, rengeteg segítséget és segítség felajánlást és persze a blogírás kellemetlen velejáróját, azaz egy csomó undok - vagyis nem építő - kritikát meg zsidózást meg bunkózást meg bugrisságot, meg szaranyázást is. 

Emlékszem, vicces volt, mikor egy kommentháborúban valaki arról beszélt, hogy milyen borzalmas és olvashatatlan a blogom, mert szerinte én nem bírom elviselni a gyerekeimet, meg még valami olyasmit is sugallt, hogy nyilván már nem is írom, mert a kutya sem olvassa. (Haha, mondtam már akkor is).

Az illető nyilván nem olvas - szerintem egyértelműen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, hogyan élek, mik a nehézségeim -, szóval ez sem jut el hozzá, de azért mégis, olyan mókás nekem az ilyesmi annak fényében, hogy az évek során - lassan nyolc éves a blog - tényleg sok kedves ember keres(ett) meg mindenféle segítség felajánlással, konkrét segítséggel, randi ajánlattal (na jó, ez régen volt, dehát Marcival valóban így ismerkedtünk meg), munka ajánlattal, vagy csak úgy, barátkozási célból. 

Mondjuk annyira nem csodálkozom, hogy sokan utálnak (a szeretésen jobban szoktam csodálkozni és persze mindig meghat): az anyám nagyon sokat mondta (utólag azt gondolom, hogy nevelési célzattal, hogy ne csodálkozzak majd később), hogy én megosztó személyiség vagyok, vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek, középút nemigen van, és tényleg. 

ahogy a dolgok vannak

Annyi dolgom van, hogy semmire nem érek rá, úgyhogy gondoltam írok egy kis blogot, szerintem a futás és a szex  * mellett ez az egyik legjobb stresszlevezető. 

Szóval mindig akarom mesélni, hogy milyen itt lakni, meg milyen az ovi, de valahogy mostanában sosem sikerült, folyton rohannom kell valahová, kresz óra, az albérlő konstans nyaggatása, javítások-felújítások a régi lakásomban, javítások-felújítások itthon, stbstb, csupa ilyen dögunalmas dolog. 

Szóval milyen itt lakni, hümm. Igazából jó. Először nagyon megijedtem, hogy hát hogy lehet ez jó, én bizonyára egy szörnyeteg vagyok, nekem itt kéne naponta fetrengve zokognom, de nem teszem, mert nem érzem magam rosszul a lakásban. Valahogy a gyerekek jelenléte annyira mássá teszi, meg valahogy szintén a gyerkek jelenléte az, ami feledtet minden szörnyűséget, ami depresszióval, halállal, öngyilkossággal, gyásszal és veszteséggel kapcsolatos. 

Szóval semmi olyan szörnyűséget nem érzek, amitől féltem még Pisában, persze nem is én lennék, ha nem éreznék bűntudatot amiatt, hogy jól merem itt érzeni magam, pedig a nagymamám azt mondta, hogy ő sosem tudna itt élni, én meg...na mindegy, hát ez van, nyugodtan lehet érzéketlennek nevezni, olyan mindegy már nekem jó ideje, hogy ki minek nevez és milyennek lát, annyira tisztában vagyok én már magammal, hogy mondhat bárki bármit, vessetek az oroszlánok elé! 

Az ovi meg tök jó, bár az anyukák eléggé, hát...hogy is mondjam; lakótelepiek, viszont a Buddhára hajazó óvó néni engem is mindig annyira megnyugtat, hogy reggelenként ott akarok kicsit maradni, eleve a hangja olyan, hogy azonnal lemegyek alfába, ha meghallom, szóval szerintem állati szerencsénk van vele, magasan ő a legkulturáltabb figura az oviban, a gyerekek is nagyon szeretik. 

Kicsit sokan vannak a csoportban, de nagyon sok gyerek folyton beteg (és a mieink nem! Immunerősítőt szednek, mert azt mondtam, hogy a tavalyi négy hónap betegéget én még egyszer nem bírom végigcsinálni), szóval összességében egész kezelhető létszám van azt hiszem. 

Vannak mindenféle programok, az oviban töltött idő szerintem elég jól strukturált, sokat játszanak, a gyerekek is helyesek (persze azokkal barátkoznak, akik a legkevésbé tetszenek nekem, dehát ez egy szülő számára nyilván előtanulmány a kamaszkorhoz), szóval csak jót és szépet tudok elmondani, mondjuk egy dolog nem tetszik és ez az, ami már Olaszországban is probléma volt: hogy elkezdték őket a gyerekek Marcilénának hívni itt is és ez szerintem nagyon rossz, mert így nagyon nehéz lesz nyitniuk a többiek felé (így is túlságosan össze vannak nőve, de szerintem Léna pl belehalna, ha külön csoportba tennénk őket, neki Marcika a bástyája) és egyáltalán: ők két személy, nem egy. 

Amikor kiderült, hogy kétpetéjű ikreim lesznek, akkor mindenki azt mondogatta, hogy hát, ez sima testvérhelyzet akkor, dehát egy fenét: szerintem pont ugyanolyan, mintha egypetéjűek lennének és pont ugyanazokkal a dolgokkal kell megküzdeniük a világgal kapcsolatban, mint a tök egyforma gyerekeknek. 

 * az áthúzás jelzi, hogy én már egy szemérmes figura vagyok, ha nem tudnátok

slave to the wage

Második kör jövő héten, úristen, én is benne vagyok, úristen, úristen, nincs önbizalmam, pedig muszáj úgy csinálni mintha lenne, Marci szerint egyébként a szúnyognak hatalmas önbizalma van, mert kitartóan, teljes hittel, magabiztosan csak jön és jön és megdöfi az embert újra meg újra, szóval na, akkor annyi önbizalmam van, mint egy köménymagnak, egyébként meg teljesen meghatódtam, mikor elújságoltam Marcinak, hogy második körös lettem, akkor azt mondta higgadtan, hogy azért ne bízzuk el magunkat, így többes számban, hát meg kell a szívnek szakadni. 

Gyerekek, úgy szeretnék végre dolgozni. 

ahogy a dolgok vannak

Holnap megyek egy angolos-fordítós állásinterjúra és rosszul vagyok a gondolattól, ugyanis nagyjából annyi önbizalmam van, mint egy szúnyognak és utálom azt is, hogy már azon is ujjongani kell - és manapság sajnos tényleg nagy dolog -, hogy egyáltalán behívnak interjúzni, mert azt kell mondjam, hogy iszonyú elkeserítő a munkaerőpiaci helyzet különösen az ilyen magamfajta kétgyerekes, öt évig munka nélkül lévő, külföldről hazatért nyomorultaknak. 

ANH

Valamiért úgy képzelem, hogy mindenkinek van valami dédelgetett álma, valami olyan, amiről azt gondolja, hogy ha az a valami valóra válna, akkor ő lenne a világon a legboldogabb és soha többé semmi másra nem vágyna és nem lenne semmi baja vagy panasza vagy fájdalma. 

Sok nőnek ez a gyerek*, de ez nekem egyrészt könnyen megadatott, másrészt rögtön több is jött, úgyhogy ezt a fajta   kétségbeesett vágyakozást nem ismerem, de. Az én álmom A Nagy Ház. 

Persze tudom, ez teljesen más természetű mint a gyerekvágy (és ezért nem is igazán összemérhető a kettő), mégis, nekem az a hihetetlenül mohó és fájdalmas és örök és olthatatlan vágyam, hogy legyen egy nagy házam, aminek a kertjében majd romantikusan lehet heverészni meg kacarászni a fűben a buja kertet ábrándosan nézegetve, gondosan beszukuzva, meg ilyesmikre gondoltam. 

Szóval kevéske szabadidőmben házakat bámulok a neten és elképzelem magam a kertben idült mosollyal, ó, csodás képzelgések ezek, feleim. 

* btw azt álmodtam, hogy terhes vagyok - de álmomban megvoltak már a gyerekeim is - és Marci nem akarja megtartani és el kell mennem az abortusz bizottság elé (igen, álmomban még kommunista bizottság volt, sok öltönyös egy hosszú asztalnál, szegfű vázában az asztalon, stb) és sírok folyton. Pocsék volt nagyon. 

Feljegyzések a sznobok házából

Soha, de soha, de SOHA ne egyetek guacamolének álcázott Don Pepe-féle lónyálat: a dolog, amit ők guacamolénak hívnak, az egészen biztosan nem látott még soha sem avokádót, sem chilantrót, sem hagymát, sem zöldcitromot, szóval semmi, de semmi köze a guacamoléhoz, ami egy annyira finom dolog, hogy mingyár sírok. (Gyanítom, hogy a Don Pepe guacamole egy  üveg belsejéből látta azt a feliratot, hogy a legkisebb is számít.) 

Tudom mit beszélek, két éven át két pofára zabáltam a guacamolét Houstonban, időnként valódi mexikói éttermekben (amik tényleg olyannyira mexikóiak voltak, hogy gyakorlatilag egyetlen felszolgáló sem beszélt angolul). 

Egyébként majd fogok írni mindenféle érdekeset, illetve mittomén mi számít érdekesnek, nekem érdekes volt a régi kolléganőmmel találkozni, meg szerintem tök érdekes az is, amikor Marcika azt mondja, hogy okos vagyok, sőt, az is érdekes bizonyos szempontból, hogy a kresz oktatóm egy súlyosan pszichopata állat, dehát lehet, hogy számotokra ez unalmas, na mindegy, ez egy ilyen szappanpoera, ha nézitek, már tudhatjátok. 

Na. Ez meg november 20.

Valamelyik este végre sikerült elsiratnom Olaszországot: a gyerekeknél lévő ágyban, amikor ők már elaludtak, úgy elkezdtem sírni, mint egy csecsemő. 

Kicsit lassan kapcsolok, de abszolút tudtam, hogy ez azért van, mert szeptemberben nem gyászoltam elég jól. Houstont nagyon megsirattam annak idején, de még most is sok mindenről eszembe jut, na meg az olcsó sushi és avokádó elmondhatatlanul hiányzik. Meg mittomén, a meleg, meg valahogy az az érzés, hogy te jó ég, Texasban vagyunk, ez mennyire elképesztő. 

Olaszország persze teljesen más volt, hiszen Amerika olyan, mintha egy másik bolygó lenne - mondjuk én sosem értettem az Amerika utáló hangokat, Amerika állati érdekes,bár tény, hogy én sem szerettem volna ott megöregedni -, Olaszország meg olyan ismerősen európai és én ugyan az olaszokat nem szerettem meg, de Olaszország annyira elképesztően szép, hogy mindent megbocsátok nekik. 

Különben meg nem is erről akartam írni, hanem a gyerekeim oviban lenyomott óriáshisztije kapcsán arról, hogy milyen idegesítő, hogy az ember meg akar felelni mindenkinek, de leginkább az óvó néniknek, de most muszáj főznöm inkább, majd erről egyszer máskor írok, lám, lám, vannak témák, amiket nem tudok futással feldolgozni. 

Mittudomén, legyen a címe mondjuk november 18.

Az történt, hogy túl sokat futok. Azaz nem edzési szempontból futok túl sokat, hanem blogolási szempontból: a blogolásomnak határozottan árt, hogy futás közben pompásan végiggondolom és feldolgozom az összes kínomat, ráadásul most már zene nélkül is tudok futni, úgyhogy remekül megírom magamban a postokat, aztán meg itthon már be sem kell kapcsolni a laptopot, maximum álláskeresés miatt; btw kommenteket is írok fejben, bár egyre kevesebb blogot olvasok, szóval nincs mire reagálni (egy remek levezetést láttam évekkel ezelőtt arról, hogy hogyan szokik le az ember a netezésről és valami olyasmi volt a lényege, hogy minél kevesebbet netezek, annál kevesebb neteznivalóm van; nagy igazság), de ez most valahogy ilyen időszak: rengeteg dolgom van, írnom kéne ilyen mindenfélét (majd egyszer elmesélem), az írás kapcsán kéne járnom ilyen mindenfelé (majd egyszer elmesélem), kreszt kell tanulnom, állást keresek és ha minden igaz (remélem), akkor egy közelgő interjúra kell készülnöm, vannak aztán családi és baráti vendégségek, futni is muszáj, hogy ne legyek depressziós, meg persze a gyerekek ovi után mindig itthon vannak, szóval az az időszak biztosan kilőve felnőtt tevékenységek szempontjából. És a napok eszméletlen gyorsan rohannak, elhull a virág, eliramlik az élet...

kieg. az előzőhöz

A rendkívül, khm, nem pc bácsi újabb gyöngyszeme: a gyermeket nem kell gyermekbiztonsági rendszerben rögzíteni ha a rendvédelmi szervek gépkocsijában utazik...ha tehát a kis cigánygyereket viszi el a rendőrautó, akkor nincs szükség gyerekülésre. 

Borzalmas az ember amúgy is: teljesen mosolytalan, annyi humor szorult bele mint egy vasúti sínbe, láthatóan mindent és mindenkit tiszta szívből gyűlöl, ráadásul még csúnya is szegény. 

Tudom, sajnálnom kéne, mert nehéz az ő élete, de én csak imádkozom, hogy ne vele kelljen vezetnem. 

"Légy hát, akár az állatok, olyan nyersen szép és tiszta"

És akkor a nagyon csúnya és nagyon pocakos oktató bácsi egy adott pillanatban azt mondta, hogy ha állatbarát vagyok, akkor nem ütöm el az állatot, bár én mondjuk elütném, csak elszalad...

És akkor ezt így most hogy? Ilyeneket tényleg büntetlenül lehet mondani, de ha a Himnuszt becsmérlem, akkor lecsukhatnak? Jézusom.

Ja, elkezdődött a Kresz tanfolyam, tetszik nagyon. 

"Hello mom, hi mom"

Annyira nehéz volt Marcussal aludni és olyan nagyon hányásszaga is volt, de olyan elképesztően édes, folyton a kis karját simogattam...

Drága köhögős kisfiam egész éjjel köhögött (na jó, olyan három órát talán nem, de én akkor sem aludtam sokat), úgyhogy Marci Lénával aludt, mi meg kettecskén a nagyágyban. 

Marcus időnként fejbevágott Ottival, az alvóspatkányával, letúrt az ágyról, rettenetes hányásszaga volt, mert a köhögéstől kicsit hányt is, de nem volt erőm áthálózsákozni, időnként morgott és horkolt álmában, de annyira édes volt, figyeltem a szép kis arcát és a hosszú szőke szempilláit ahogy alszik, hát hogy lehet valaki ennyire elképesztően szép és aranyos meg cuki mikor éppen borzasztó hányásszaga van, hát meg kell a szívnek szakadni. 

Mosogatok, tehát vagyok

Most függetlenül attól, hogy nekem igen jó dolgom van a pasimmal, erősen elgondolkodtam ma este mosogatás közben, amíg a többiek vidáman vacsoráztak, hogy na igen, éppen ez az a szituáció, amitől a nők elég nagy része pár év házasság és gyereknevelés után elkezdi rabszolgának érezni magát.

Jó, hát fogyókúrának végülis nem utolsó (főleg, ha az ember nem játssza el a konyhamalac szerepét, amikor a többiek már távoztak), meg aztán nálunk a konyhában valóban csak három ember tud egyszerre leülni, de azért értitek...

"It's important to have some laughs but you gotta suffer a little too"

Van ugye ez a mondás, hogy ha kevesebbet vagyunk a gyerekekkel, akkor az együtt töltött idő legyen minőségi, hát, mi ezt tegnap maximálisan megvalósítottuk: mikor panaszkodtam a gyerekeknek, hogy fáj a torkom (pont a leghidegebb napon futottam sokat nyilván, ma már tök beteg vagyok), akkor azonnal lefektettek az ágyra, mondván, hogy megvizsgálnak és meggyógyítanak (ezt imádom, mert a puha kezükkel simogatnak meg tapogatnak) és a vizsgálat és a gyógyítás elég nagy részben abból állt, hogy megpróbáltak minél több plüssállatot a számba gyömöszölni (hát a torkomhoz kellett volna hozzáférni ugye), én meg közben visongtam a röhögéstől. 

Különben meg nagyon büszke vagyok, mert ezzel a sok futásommal láthatóan példát mutatok: Léna mindig arról beszél, hogy ha felnőtt lesz, akkor jön velem futni és mindkét gyerek futócipőnek hívja a tornacipőjét. 

És gyorsan egy cukiság a végibe: Marci megint kilenckor jár haza (morog), nagyon keveset van a gyerekekkel, úgyhogy ha még hazaér elalvás előtt, akkor mindig sikítanak a boldogságtól. Tegnap Léna így fogadta: Szeretlek! Imádok!

Ja, ez meg más téma: befejeztük az első Killinget (a dánt, ezt nem győzöm hangsúlyozni) és teljesen kikészültünk annyira szomorú volt a vége, én azóta sem térek magamhoz, ne nézzétek meg, utálom az ilyet, amikor semmi reményt nem ad egy író/rendező. Oké, ne legyen happy end, nade hogy minden, de minden fájdalmasan sötét és tönkremegy, az már mégsem járja. 

"Meghajlok a benned lévő belső fény előtt"

Mióta úri munkanélküli vagyok meglehetősen sokat oviba járó gyerekekkel (most éppen még a köhögős Marcika is elég jól teljesít ezen a fronton, bár ma reggel megint csúnya hörgéseket produkált szegény), azóta folyton magammal vagyok elfoglalva: eleinte állatira tetszett, hogy lehet találkozni emberekkel, meg barátnőzni, meg van kihez szólni, meg ismerem jól a várost, meg az itteni életet, de aztán ez most kicsit lecsengeni látszik és kezd visszatérni a remete tempóm (főleg ha nem süt a nap), a találkozóktól húzódozom, szívesebben megyek futni valami kávézóban fecserészés helyett, meg szívesebben simogatom itthon a macskát bármilyen program helyett. 

Szóval most, hogy már nem vagyok annyira megvadulva szociálisan, kitaláltam, hogy amíg nem lesz munkám, addig a mindenféle hiányosságaimat kell pótolnom: egyrészt megtanulok vezetni (jövő szerdán megyek először elméleti tanfolyamra, omg), másrészt nyelvvizsgázom (bár tanulni nem szoktam, tehát elég nevetséges ötlet, de muszáj lenne végre megkapnom a nyavalyás egyetemi diplomámat - semmi izgi, angol szakos, mint a főiskolai -, olyan sok pénzembe, energiámba és időmbe került, bár értelme nem sok volt, ugye) és persze az állandó projektemet, a mozgást felturbózom. 

Ezért aztán hirtelen fellelkesülve a tegnapi tíz kilométertől, ma elmentem Bikram jógázni, háááát. 

Én tudom, hogy utáltok, mert túlkritikus vagyok - ha szerettek, akkor nyilván hasonszőrűek vagyunk, mást nem tudok elképzelni, engem nem szoktak szeretni a napsugaras lelkendezők (tudom, van a középút, ezúton üdvözlöm őket), bár Marci üdítő kivétel, hehe -, de valahogy éppen az hiányzott ebből a jógából, amiért én csinálni akartam: a szellemiség, meg a más síkra kerülés, vagy hogy is mondjam. 

Nekem az egész olyan hát...rubintrékás volt. Nem volt szó semmiféle más síkról, arról volt szó, hogy az órán résztvevők biztos ezt és ezt akarják lefogyasztani és ahhoz itt meg itt kell hajolni meg nyújtani. Ami oké is, de én úgy képzeltem, hogy ezek a dolgok a jóga kellemes melléktermékei, de az elsődleges, az nem ez, hanem a meditáció, meg a más sík. 

Na most ehhez képest egy ilyen pattogós parancsokkal operáló díszpicsa tartotta az órát, aki egyszer kábé rám szólt, hogy ne igyak (WTF), meg arrogánsan mosolygott, mikor egy gyakorlatot nem csináltam és mikor érdeklődött, hogy miért nem, hát mondtam, hogy piszkosul fáj a fejem. 

Persze simán lehet, hogy vannak jobb helyek, jobb oktatók - ez ilyen Római parti burzsuj izé, hát tényleg nem győztek meg -, csak valahogy megint az volt az érzésem, mint ami Láma Ole Nydahl koncertjein (így gúnyolódtak rajta annak idején a buddhizmus más ágában gyakorlók valami rádióműsorban): hogy mi annyira európaiak vagyunk és annyira nem értünk ebből az egészből semmit és annyira béna, ahogy egy kis hókuszpókusszal próbáljuk pótolni ezt a nemértést (a csaj Namastéval köszönt el, azt hiszem ez volt az óra spirituális csúcsa), pedig a lényeg azt hiszem tényleg máshol van, mint ahol mi hisszük. 

Én régen egyébként sokat Callaneticseztem, szerintem Budapest egyik legjobb helyére jártam, hát az sokkal meditatívabb volt, mint ez a jóga óra és persze a futás is százszor meditatívabb, persze a futás egyszerűen csodálatos, nem is értem minek próbálkozom mással is. (Igazából az volt az ötletem, hogy két futónap között majd ellazulok-relaxálok-meditálok valami jógaórán.)

Megpróbálok azért még más oktatókat is itt, mert közel van, bár nagyon drága, viszont  a 42 fokos terem az állatira tetszett - engem is meglep, de annyira olyan volt mint Houstonban és nagyon élveztem (ott lettem én állati fázós, nagyon megszoktam az örökös nyarat, szenvedek is itthon emiatt), meg úgy képzelem, hogy  a szauna-hatás jót tesz az immunrendszernek, hát úgy legyen. 

A hosszútávfutó magányossága

Miután Marci összes fizetését téli futócuccokra költöttem és beöltöztem mint egy eszkimó, elfutottam itthonról a Tímár utcáig (ez kicsit több, mint tíz kilométer) és hiába gyorsabb azér HÉV-vel az út, szerintem olyan voltam, mint kettő isten. 

(Marcikáról meg azt akarom már mióta elmesélni, hogy egy méteres szép fiú, a múltkor az orvosnál megmérték. Most annyira elérzékenyültem, hogy majdnem ideszmájliztam (de szép ige ez, istenem), hát milyen már ez, mintha frissen szültem volna, komolyan. (morogva el)) 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap ismerősnek jelölt az olasz bébiszitterünk a Facebook-on. Teljesen valószínűlten, nagyon olasz, de mégis kicsit közönséges neve van, pontosan ilyet szoktak használni a pornósztárok, szóval ha ilyen karrierre készültök, forduljatok hozzám bizalommal, nálam a tuti név. 

A dán Killingben tegnap, legnagyobb meglepetésünkre az éppen Vietnámba menekülni készülő gyanúsított táskájában régi magyar papír százasokkal tömött borítékot találtak. (Direkt visszatekertük, hosszan néztük, forint volt, bizony.) Azt persze már a Közönséges Bűnözők óta tudjuk, hogy valami zavar van a fejekben a magyarok kilétét illetően. Vagy pont hogy nem. 

slave to the wage vol.56432786

Mióta sokat olvastam arról, hogy hogyan ne írjunk motivációs levelet, azóta az eddigi  rövid, szikár bemutatkozásaim helyett ilyen nyúlós-szentimentális, ostoba női novellákra hajazó izéket küldözgetek. 

Eh, utálom ezt a műfajt, egy motivációs levél minden, ami nem én vagyok: csúsztatós, finomkodó, árnyalgató, játszmázós, sunyi. Tudom, tudom, a jó motivációs levél ennek épp az ellenkezője, mert úgy őszinte, hogy mégis csúsztatárnyal kicsit, hazugdiplomatikus, nem tolakodó és harsány, mégis mese habbal figyelemfelkeltő, stbstb. 

Hát, az én csörtető vaddisznó természetemmel nehéz lesz megtalálni ezt a fajta egyensúlyt úgy érzem.