Van ugye ez a mondás, hogy ha kevesebbet vagyunk a gyerekekkel, akkor az együtt töltött idő legyen minőségi, hát, mi ezt tegnap maximálisan megvalósítottuk: mikor panaszkodtam a gyerekeknek, hogy fáj a torkom (pont a leghidegebb napon futottam sokat nyilván, ma már tök beteg vagyok), akkor azonnal lefektettek az ágyra, mondván, hogy megvizsgálnak és meggyógyítanak (ezt imádom, mert a puha kezükkel simogatnak meg tapogatnak) és a vizsgálat és a gyógyítás elég nagy részben abból állt, hogy megpróbáltak minél több plüssállatot a számba gyömöszölni (hát a torkomhoz kellett volna hozzáférni ugye), én meg közben visongtam a röhögéstől.
Különben meg nagyon büszke vagyok, mert ezzel a sok futásommal láthatóan példát mutatok: Léna mindig arról beszél, hogy ha felnőtt lesz, akkor jön velem futni és mindkét gyerek futócipőnek hívja a tornacipőjét.
És gyorsan egy cukiság a végibe: Marci megint kilenckor jár haza (morog), nagyon keveset van a gyerekekkel, úgyhogy ha még hazaér elalvás előtt, akkor mindig sikítanak a boldogságtól. Tegnap Léna így fogadta: Szeretlek! Imádok!
Ja, ez meg más téma: befejeztük az első Killinget (a dánt, ezt nem győzöm hangsúlyozni) és teljesen kikészültünk annyira szomorú volt a vége, én azóta sem térek magamhoz, ne nézzétek meg, utálom az ilyet, amikor semmi reményt nem ad egy író/rendező. Oké, ne legyen happy end, nade hogy minden, de minden fájdalmasan sötét és tönkremegy, az már mégsem járja.
