Annyi dolgom van, hogy semmire nem érek rá, úgyhogy gondoltam írok egy kis blogot, szerintem a futás és a szex * mellett ez az egyik legjobb stresszlevezető.
Szóval mindig akarom mesélni, hogy milyen itt lakni, meg milyen az ovi, de valahogy mostanában sosem sikerült, folyton rohannom kell valahová, kresz óra, az albérlő konstans nyaggatása, javítások-felújítások a régi lakásomban, javítások-felújítások itthon, stbstb, csupa ilyen dögunalmas dolog.
Szóval milyen itt lakni, hümm. Igazából jó. Először nagyon megijedtem, hogy hát hogy lehet ez jó, én bizonyára egy szörnyeteg vagyok, nekem itt kéne naponta fetrengve zokognom, de nem teszem, mert nem érzem magam rosszul a lakásban. Valahogy a gyerekek jelenléte annyira mássá teszi, meg valahogy szintén a gyerkek jelenléte az, ami feledtet minden szörnyűséget, ami depresszióval, halállal, öngyilkossággal, gyásszal és veszteséggel kapcsolatos.
Szóval semmi olyan szörnyűséget nem érzek, amitől féltem még Pisában, persze nem is én lennék, ha nem éreznék bűntudatot amiatt, hogy jól merem itt érzeni magam, pedig a nagymamám azt mondta, hogy ő sosem tudna itt élni, én meg...na mindegy, hát ez van, nyugodtan lehet érzéketlennek nevezni, olyan mindegy már nekem jó ideje, hogy ki minek nevez és milyennek lát, annyira tisztában vagyok én már magammal, hogy mondhat bárki bármit, vessetek az oroszlánok elé!
Az ovi meg tök jó, bár az anyukák eléggé, hát...hogy is mondjam; lakótelepiek, viszont a Buddhára hajazó óvó néni engem is mindig annyira megnyugtat, hogy reggelenként ott akarok kicsit maradni, eleve a hangja olyan, hogy azonnal lemegyek alfába, ha meghallom, szóval szerintem állati szerencsénk van vele, magasan ő a legkulturáltabb figura az oviban, a gyerekek is nagyon szeretik.
Kicsit sokan vannak a csoportban, de nagyon sok gyerek folyton beteg (és a mieink nem! Immunerősítőt szednek, mert azt mondtam, hogy a tavalyi négy hónap betegéget én még egyszer nem bírom végigcsinálni), szóval összességében egész kezelhető létszám van azt hiszem.
Vannak mindenféle programok, az oviban töltött idő szerintem elég jól strukturált, sokat játszanak, a gyerekek is helyesek (persze azokkal barátkoznak, akik a legkevésbé tetszenek nekem, dehát ez egy szülő számára nyilván előtanulmány a kamaszkorhoz), szóval csak jót és szépet tudok elmondani, mondjuk egy dolog nem tetszik és ez az, ami már Olaszországban is probléma volt: hogy elkezdték őket a gyerekek Marcilénának hívni itt is és ez szerintem nagyon rossz, mert így nagyon nehéz lesz nyitniuk a többiek felé (így is túlságosan össze vannak nőve, de szerintem Léna pl belehalna, ha külön csoportba tennénk őket, neki Marcika a bástyája) és egyáltalán: ők két személy, nem egy.
Amikor kiderült, hogy kétpetéjű ikreim lesznek, akkor mindenki azt mondogatta, hogy hát, ez sima testvérhelyzet akkor, dehát egy fenét: szerintem pont ugyanolyan, mintha egypetéjűek lennének és pont ugyanazokkal a dolgokkal kell megküzdeniük a világgal kapcsolatban, mint a tök egyforma gyerekeknek.
* az áthúzás jelzi, hogy én már egy szemérmes figura vagyok, ha nem tudnátok
