Tegnap teljesen elszontyolodtam hazafelé a munkából, mert én egyszerűen megőrülök az állandóságtól. Én a változást - és a változás izgalmát - szeretem és az utóbbi években megszoktam, hogy változásból nagyon-nagyon sok van és most egyszerűen sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy most már mindig itt kell élnem-halnom, dolgoznom, léteznem.
Mikor panaszkodtam Marcinak erről, akkor azt kérdezte, hogy vajon ha lenne egy házunk (amiről én ugye ezt gondolom), akkor is akarnék-e változást, mire azt feleltem neki, hogy nem, akkor soha többé nem akarnék semmit, csak bután vigyorogva ülni a ház teraszán.
