Igazából én borzasztóan utálom az életnek ezt a közönyét, hogy bármi történik, mindig megy tovább. Ha lelőnek egy csomó embert, ha valaki öngyilkos vagy rákos lesz, ha félholtra veri vagy megerőszakolja az apja, ha meghal vagy beteg lesz a gyereke, ha baleset éri és megbénul, ha szombaton dolgozni kell.
Egyszer, még főiskolás voltam, amikor a Híradóban egy utcai kamerás felvételen megmutatták, hogy a Kazinczy utca környékén (hol volt akkor még Vigalmi negyed, haha. Tanárképző Főiskola volt meg Wichmann. Most már elég öreg vagyok, ezentúl az emlékeimet kell olvasgatnotok,) két sutyerák skinhead elhalad egy alvó hajléktalan mellett és egyszerűen főbe lövik. Puff. így, ilyen egyszerűen. Nem szólnak hozzá, nem látják az arcát, nem vitáznak, nem bunyóznak, nem rabolják ki, egy szót sem váltanak vele. Lelövik, mert miért ne. Mégcsak nem is a buli kedvéért, csak úgy, rutinból.
Ez jut eszembe mindig, amikor le akarom kicsit állítani a világot, hogy gondolkodjunk el közösen legalább egy percre.
