Marcus nem rajzolt idáig egyáltalán semmit, rosszul is tartja a tollat-ceruzát-kanalat (össze-vissza használja a jobb és a bal kezét eleve), van is neki diagnózisa, amiben leírták ugye, hogy baja van a térérzékeléssel meg az egyensúlyozással, tornáztattuk is ezért egy csomót, fejlődött is valamennyire, de rajzolni, na azt nem akart sose, ami aggasztó, mert egyszer csak muszáj lesz írni tanulni például.
Aztán szeptember óta az óvó néni munkára fogta, vonalakat húzkodtak, össze kellett kötögetni mindenfélét, most meg az őszi szünetben a nagymamájuknál voltak és ott is gyakorolt kicsit (természetesen kaptunk - némileg burkolt - szemrehányást is, hogy mi az, hogy Marcus nem olyan mint egy "normális" gyerek, tudunk-e mi erről - na, ettől most megint megy fel a vérnyomásom, ahogy eszembe jut). És hát persze, Marcika egy furcsa (mondanám, hogy különleges, dehát mittudomén) kisfiú, nem is értem miért csak öt éves korára tűnik ez fel a rokonoknak.
Mindegy, a lényeg, hogy elkezdett érdeklődni a rajzolás iránt - ez hatalmas dolog nála - és eddig velem nem volt hajlandó gyakorolni soha, de tegnap kifejezetten kérte, hogy rajzoljunk.
Mivel a kudarckerülésnek egy egészen szélsőséges esete az övé. ezért brutális sírás-rívás, ordítás, megsértődés, hiszti emelte a gyakorlás fényét (az első tíz percben el is döntöttem, hogy gyakoroljon Marcikával legközelebb, akinek hat anyja van, én ezt nem bírom hallgatni), de aztán mikor kicsit megnyugodott és a kis girbe-görbe vonalai egyre egyenesebbek lettek, meg sikerült egy kis cuki-nyomi virágszerűség is, akkor annyira megható volt az öröme és a büszkesége, hogy majdnem elsírtam magam.
Drága kis Marcus, annyira féltem, hogy nehéz élete lesz a furcsasága meg a nagy esze miatt - átlagosnak lenni szerintem óriási áldás sok szempontból.
