Muszáj beszélnem róla: ma ismét gyakoroltunk Marcikával, aki újfent sikítva hisztizett, ha valami nem ment, vagy ha valamit kijavítottam, illetve megmutattam.
Elképesztő önuralommal (mármint ilyen egyelőre csak nekem van, én ezért nem rikoltok - mondjuk nem értem hogy csinálom) valahogy átverekedtük magunkat ezeken a visítós szakaszokon, de egy adott pillanatban az amúgy csodásan rajzoló Léna is rázendített, hogyaszongya vele nem rajzolok semmit, ő is gyakorolni akar.
Jó, de, rajzolok akkor, hát hogyne (ekkor már Marcikának görbül a szája ugyebár), rajzolok halat, kislányt, könyvet, kutyust, cicát, macit, Lénának meg az a feladata, hogy rajzoljon ugyanolyat. Oké, visszatérek Marcushoz, rajzolunk, visítunk, én önuralok, Léna meg zokog, mert nem megy a hal. Oké, segítek, megmutatom, Léna zokog, én spontán égek türelmesen magyarázom, megmutatom, Marcus zokog, nem sikerült a kör, Léna ordít, nem megy a könyv; na, erre egy szakképzett elmeápoló angyali mosolyával megpendítem, hogy tán vacsorázzunk, úgy tűnik mindenki elfáradt.
Jó, rendben, szuper, vacsorázzunk. Természetesen egy percen belül hatalmas ordítás tör ki: Léna kétségbeesetten sír, mert nem finom a joghurt, Marcika ordítva bömböl, mert kidobtuk a régi kukát és egy új van helyette (!), én meg, hát...alighanem az elmeosztályon végzem, ha sokat kell rajzolnunk.
