kieg. az előzőhöz

Valamelyik nap olvastam arról egy hosszú cikket, hogy miért jó harminc fölött gyereket szülni, nos, a szerző nyilván későn szült, mivel a cikk óriási hozsanna arról, hogy a kései szülés az egyetlen üdvözítő, kábé egy negatívumot említett, hogyaszongya öreg és ronda leszel, mikor a gyerek érettségizik, vagy valami ilyesmi.

Oké, van sok előnye a kései gyerekvállalásnak, de pont az én dilemmám az nagy hátránya, nevezetesen, hogy - és ez most önző módon csak rólam szól - visszamentem a közoktatásba, mert 'jaj, de jó, szünetek, jaj de jó, kiszámítható munkaórák (na persze), ez szuper kisgyerekekkel', csak arra nem gondoltam, hogy ebből az állapotból biztosan tovább akarok majd lépni egy évvel később amikor nagyobbak lesznek, de basszus hova menjek ötven évesen (ők akkor lesznek 14 évesek)?

Magyarországon egyértelműen sehová, hiszen már most is késő valami újat/mást keresni. Külföldön elvileg esélyesebb minden, ha az ember idősebb, de biztos hogy esélyes akkor is, ha az ember idősebb ÉS külföldi?

Nem mintha külföldön lennénk, dehát.

Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, annyira elveszettnek érzem néha magam. Egyszer a Szex és New Yorkban az egyik csaj mondta mímelt vicces reakcióként a (nem létező) pasijáról érdeklődő valakinek, hogy nem biztos, hogy mindenkinek van párja; na hát ezt érzem én karrierfronton: talán egy idő után fel kell adni az önazonossági álmot - amit mellesleg egy párszor már feladtam és mindig azt hittem, hogy oké, belenyugszom, nekem ezt dobta a gép, valami nyughatatlanság/hiányérzet mindig szorítja a gyomrom, hát istenem.

Mondjuk előttem van egy nagyon rossz példa is erről: az apukám egész életében azt siratta, hogy a közelébe sem jutott az életnek, amit megálmodott, hogy ő ügyvéd, színész meg tanár akart lenni és végül túl hamar gyereket csinált és sose került be az egyetemre, hiába próbálkozott sokat és sokáig. Emlékszem milyen boldog volt, mikor tanítani kezdtem; na tessék, valaki másnak az álmait mégis sikerült valóra váltanom - tán be kéne érni ezzel.

Vicces ez a blog, vagy öt éven át a súlyos egzisztenciális válságomról és a reménytelen szerelmi életemről szólt, aztán most vagy három éve a lehetetlen/nemlétező karrierem a fő csapásvonal.

Oké, ne legyünk telhetetlenek: pár éve még (most már nyolc, te jó ég) a fél karomat adtam volna azért, hogy találjak valakit, akivel egy húron pendülünk. Azért így fogalmazok, mert szerintem a szeretés nem elég egy (normális) kapcsolathoz, kell hozzá még a csapatmunka képessége, meg valami nagy-nagy cinkosság.

PS: Még mindig nem tudom hogy csináljam a blogbezárósdit, a bejegyzések jelszavazása jó ötlet, de azt még nem találtam ki hogy működne és amúgy meg persze lusta vagyok ezen gondolkodni, de időben szólok, ha rájövök a szándékaimra, addig meg vekengek viszonylag semleges témákról.