Plattyant

Egy ideje van egy szakmai dilemmám és eléggé rosszul érzem magam tőle. 

Az a sztori, hogy egyszer csak hívatott az igazgató-helyettes, mondván, hogy az angolos osztályom és a szülők (!) panaszkodnak, hogy nem értik a nyelvtant, mert hogy én olyan furcsán magyarázok, nyilakat rajzolok a táblára*, stbstb.
Őőő, jó, kicsit elkenődtem ugyan, merthogy még soha ilyen kifogás nem merült fel, de oké, eddig nem tanítottam, csak felnőtteket. Ez az igazgató-helyettesi figyelmeztetés mondjuk különösen rosszul esett, igazi arculcsapásként éltem meg, hogy a gyerekek osztályfőnöke azonnal az igazgató-helyettesig szaladt a problémával (holott rendszeresen beszélgetünk az osztályáról), illetve hogy a gyerekeknek és kedves szüleiknek sincs annyi vér a pucájában, hogy ezzel a gonddal elém álljanak és ne hátulról támadjanak. (Azóta én már szóltam az osztályfőnöknek, hogy légyszi, legközelebb álljatok elém egy ilyennel. Én értem, hogy kínos, de leszarom, hadd ne játszmázzak már egy általános iskolában.) Az különösen abszurd volt, amikor az igazgató-helyettes a beszélgetés végén arra kért, hogy tegyek úgy, mitha nem tudnám, hogy panaszkodtak rám...fú baszki, ennyit az egyenes beszédről.

Az egyik kedves angolosnak rögtön elsírtam a bánatomat és nosza, be is ült az órámra, most már kétszer azóta. 

Az első alkalommal az derült ki, hogy a kommunikatív nyelvoktatás szerinti felfedeztetős, a szabályokat a gyerekekkel kimondatós módszert (azaz amit én tanultam módszertanból világ életemben) dobhatom ki a kukába, az szar, ugyanis frontálisan kell mindent lenyomni a torkukon, meg a füzetükbe bekényszeríteni, hogy levédjem magam a szülőkkel szemben (szó szerint ezt mondták), na meg állítólag ebből többet tanulnak (szerintem ez kizárt, de oké, mit is mondhatnék).

Amiatt is kritika ért, hogy nem vagyok elég szigorú, hogy a jó kedélyem csak elkapatja őket és a fejemre nőnek.

Legközelebb tartottam egy horror unalmas, görcsös, mosolytalan frontális órát, ahol egy pisszenés se hallatszott, mindannyian majdnem elájultunk az unalomtól és akkor megdicsértek, mert minden a füzetbe került, lenyomtam az anyagot a-tól cettig és jaj de jó, így kell ezt, micsoda fejlődés.

És hát az van, hogy mióta ez így kirobbant, nekem elment a kedvem az egész iskolától, tök csalódott vagyok. Mondhatjátok, hogy csak az a baj, hogy nem bírom a kritikát, de nem, nemcsak az a baj. Az a baj, hogy nem értek egyet a módszerrel, amit elvárnak tőlem és így nagyon nehéz csinálni ezt. Kritizáljanak, persze, az embernek mindig van mit javítania a módszerein, ugyanakkor ha homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnom annak, amit mindig tanultam, az azért annyira nem tetszik.

Meg mittudomén, valahogy azt is elkezdtem érezni, hogy a diákok nem fogadnak el igazán tanáruknak - nem tudom ez miből fakad, talán még nem szoktuk meg egymást, vagy talán nem úgy kezelem őket, ahogy megszokták -, fegyelmezni nem tudok  úgy ahogy kéne (és különösebben nem is akarok, az az igazság) a tantestületbe se tudok sehogy beilleszkedni, valahogy totál nem a közegem ez az egész, egy darab hasonszőrű embert nem tudnék mondani, pedig próbálok barátkozni, de mégis egyedül érzem magam.

Azt hiszem nem jön be nekem ez a közoktatásosdi - persze simán lehet, hogy csak ez az iskola, vagy hogy gyerekeket kell tanítanom -, a nyelviskolákban mindig sokkal jobban éreztem magam. Tartottam tőle, hogy majd így lesz, mindegy, hát ez a tapasztalat is jó lesz majd valamire...

* nagyon jól el lehet magyarázni idővonalakkal a különböző igeidőket, illetve nyilazni szoktam a szenvedő szerkezet tanításánál is, de még soha nemvolt erre panasz, jézusom