Kaszás Attila kapcsán jutott eszembe, hogy írjak arról a fiúról, akivel még általános iskolás koromban, egy különórán találkoztam. Ő éppen elment, én megérkeztem, csak egy percre láttuk egymást és mégis, szinte nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, mert aznap éjjel, tizenhét évesen, minden előjel nélkül meghalt tüdőembóliában.
És bizony azóta gyakran elcsodálkozom reggel, hogy fel tudok kelni, egészben vagyok, létezem.
Kurva sok szerencse kell az élethez, feleim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.