'Te sem vagy, te sem vagy ártatlan'

'Ha mindenki elkezdene igazat mondani, minden összeomlana'.

Az én drága és nagyon okos bátyám mondta ezt valamikor és hát persze hogy így van. De nem lehetne mégis valami köztes állapot? Nem lehetne valahogy megoldani, hogy a nyilvánvalóan szükséges kegyes és tapintatos hazugságok csak a legszükségesebb dolgokra vonatkozzanak? Oké, ez vékony jég, mert mik is a legszükségesebb dolgok?
Természetesen fogalmam sincs és azzal is tisztában vagyok, hogy a hazugságnak bizonyos formái a legtöbb esetben sokkal jobbak a fölösleges és gyakran bántó őszinteségnél. (Persze, kössetek bele nyugodtan - bár ezt kivédendő írtam, hogy az egész téma vékony jég -, nem, nem tudom hol kezdődik és hol végződik az úgynevezett szükséges vagy kegyes hazugság.)
És mégis...Nem élhetnék úgy legalább egy kicsit, hogy ne kelljen majdnem mindenkiről cinikusan feltételeznem, hogy hazudik és amint kiderül, hogy tényleg, abban a pillanatban még többet veszíteni az idealizmusomból?
(Én azelőtt helyes kis idealista voltam ám...most meg csak 'száradok, törődöm, korán elöregszem.')
Mert persze örülhetek, hogy milyen jól ismerem én az embereket, verhetem a mellem mindig, minden ügy kapcsán amikor nagyjából tökéletesen átlátom a dolgok kimenetelét, a szereplők motivációit és rálátok távolról az egész hazugsággépezetre...de mi a francra jó ez nekem? Pofára akarok esni végre. A cinikus pofámra. Azt akarom érezni, hogy tévedtem, hogy igenis létezik az őszinteségnek legalább valamilyen szintje.

Egyszerűen torkig vagyok a cinizmusommal.