Azt hiszem a szakítás kínja az egyik olyan dolog, amit nagyon át tudok érezni.
Mindig szinte a csontjaimban érzem, mikor valaki részletesen előadja, hogy szakításkor mit és hogyan érez/érzett.
Az egésznek a szörnyű reménytelensége iszonyú fájdalmas, az, hogy szeretnéd visszacsinálni, de már nem lehet, mert semmi sem olyan mint volt és ez egyszerűen felfoghatatlan, olyan, mint mikor meghal valaki és nem tudsz mit csinálni: egyszer csak volt, nincs és aztán hosszasan gyászolsz és próbálod elfelejteni az egészet, kínodban mindent (bármit) megteszel, baromságokat csinálsz, időnként megalázkodsz, de az egész úgyis teljesen fölösleges, mert türelem és idő kell a gyógyuláshoz.
Mindig szinte a csontjaimban érzem, mikor valaki részletesen előadja, hogy szakításkor mit és hogyan érez/érzett.
Az egésznek a szörnyű reménytelensége iszonyú fájdalmas, az, hogy szeretnéd visszacsinálni, de már nem lehet, mert semmi sem olyan mint volt és ez egyszerűen felfoghatatlan, olyan, mint mikor meghal valaki és nem tudsz mit csinálni: egyszer csak volt, nincs és aztán hosszasan gyászolsz és próbálod elfelejteni az egészet, kínodban mindent (bármit) megteszel, baromságokat csinálsz, időnként megalázkodsz, de az egész úgyis teljesen fölösleges, mert türelem és idő kell a gyógyuláshoz.
a szakításban a legszarabb talán önmagagunk óhatatlan megkérdőjelezése.
VálaszTörlésmeg hogy valaki más dönt az én életemről, sztem az vérlázító. (mondjuk a megkérdújelezés azért erősen függ attól, hogy ki és mikor szakít. mert mondjuk tíz év után szakítani nagyon más, mint mondjuk egy hónap után)
VálaszTörlés