(ez már volt itt, de levettem, most viszont visszateszem, mert egy ideje szerencsére nem járkálnak ide a fröcsögő, etikátlan zseni bloggerek és olvasóik)
Egyes bloggerek szerint szánalmas, ha az ember énblogot ír, azaz saját magával, élete történéseivel, lelke apró rezdüléseivel szórakoztatja a "közönségét".
Nos, én, mint büszke énblogger, megfordítom ezt a gondolatot és azt mondom az énblog miatt fanyalgóknak: hát micsoda szánalmas egy élet az, amiről nem akarunk blogot írni? Mennyire szomorú is az, ha nyíltan bevalljuk, hogy életünk története nyilvánvalóan nem szolgálná ki a "közönség" (ez is milyen mókás már) igényeit?
Persze egy embernek rengeteg indoka lehet a blogírásra, az énblogger azt hiszem elsősorban terápiának tartja a blogolást és vannak ugye a wannabe sztárok, akik sikert, pénzt, csillogást remélnek az írástól.
Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor igen, a wannabe sztár simán lelúzerezheti nála (valószínűleg) kevésbé ambíciózus, bevallottan írásterápiára szoruló - és ezért egyértelműen lúzer - bloggertársát, viszont ha valamelyik öntudatos énblogger (mondjuk én) szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, akkor bizony mindjárt máshogy fest a dolog: az énblogger nyíltan vállalja nemcsak az életét, hanem az írásterápia szükségességét (nagyszerűségét) is és, bár magáról ír, valószínűleg még mindig sokkal kevésbé veszi komolyan saját magát, mint a sikerre áhítozó bloggerek, akik, véleményem szerint sokszor megalomániás, torz lelkű lények (na jó, kivéve, ha tizenhárom évesek), akik a blogot, a blogolást véresen komolyan veszik és akik saját személyiségüket csak úgy tudják értékelni, ha (a saját értékítéletük szerint) legyőznek mindenkit maguk körül.
Ja, ha már blogolás, gyorsan a kommentekről: sokan kérdeztétek, hogy miért nem lehet már kommentelni. Nos, azért nem lehet, mert belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom. Lehet, hogy később újra lesz kedvem harcolni, magyarázkodni, vitázni, lehet. A mostani élethelyzetemben viszont ez olyan távoli és fölösleges és mindenekelőtt annyira végtelenül fárasztó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése