tehetetlen, árva

Régen sokat beszéltem itt a világfájdalmamról, nyafogtam, hogy nem találom a helyem, hogy nem biztos, hogy tanítani akarok, hogy a férfiakkal mindig baj van, hogy az élet nehéz és nyűgös, aztán hirtelen minden más megvilágításba került, mikor az anyám beteg lett: akkor azt éreztem, hogy többé nem lehet nyafogni, sírni sem szabad, mert csak erővel lehet elviselni életünk egyik legfontosabb szereplőjének fokozatos megszűnését a világból. Sokáig készültem az anyám halálára, mert sosem áltattam magam, végig tudtam, hogy nem fog meggyógyulni.
Amikor elutaztunk Triesztbe (mert volt végre valaki, akivel az egyetlen baj az volt, hogy külföldön dolgozik), akkor még egész jól volt és bár mindenki elítélt és megvetett és zsarolni próbált és felháborodott, nekem egy percig sem volt lelkiismeret-furdalásom azért mert elmegyek, nem éreztem úgy, hogy cserben hagyom az anyámat és nyilván azért sem éreztem így, mert tudtam, hogy örül, hogy nekem jó és bár nagyon hiányzik most is, soha, egy percig sem éreztem, hogy bármivel az adósa maradtam volna, hogy nem voltam jó gyerek, hogy nem szerettem eléggé.
Az apám viszont képtelen megszabadulni a gyásztól és meggyőződésem, hogy azért, mert majd megfullad a bűntudattól. Bűntudata van és nem is csodálkozom rajta, mert igazából akkor vette észre az anyámat, amikor beteg lett, addig nem nagyon törődött vele, azt hiszem. Persze, szerette a maga módján, sőt, valószínűleg még így is sokkal jobb volt a házasságuk mint a legtöbbeknek, de ez azért kevés a boldogsághoz.
És ezt miért mondom? Mert ma vadul kifakadtam és követeltem, hogy az apám legyen az apám, hogy néha segítsen nekem, hogy ne hagyjon teljesen magamra, hogy ne a sebeit nyalogassa egyfolytában, hogy igenis emlékezzen, hogy milyen neműek a gumicukrok, hogy az esküvőmön ne bánatában sírjon, hogy vegye észre, hogy mi is a világon vagyunk, hogy mi is elvesztettünk valaki számunkra nagyon fontosat, hogy ne csak kóvályogjon a világban, hanem legyen végre itt és ha úgy érzi, hogy az élete összeomlott, akkor, bármilyen nehéz, de építse fel újra, hogy ne temesse el magát élve, hogy ne dagonyázzon a bűntudatban, hogy hadd érezzem megint, hogy nekem is van családom.
Persze végül nagyon szégyelltem magam, nem szép dolog egy gyászoló depresszióssal ordítani, ezt csak Csernustól viselik jól az emberek (btw a Csernus-jelenséget sosem fogom megérteni), bocsánatot is kértem, de meglepő módon az apám megköszönte a "beszélgetést".
Gondolom nem lesz rá különösebb hatással ez az egész, de annyira tehetetlennek és árvának éreztem ma magam, hogy beszélnem kellett róla...