Kedves Garas Dezső!

Nem szép dolog.

Boldogujjatok!

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431760

Nem vagyok különösebben szentimentális alkat, de azért sokszor elszorul a torkom, mikor rájövök, hogy az a kevés új ismerős, akit itt szerzünk, pár év múlva már a nevünkre sem emlékszik majd, mert szépen mindenki megy a maga útjára - isten tudja például mi hová -, el innen.

Jól hangzik, hogy az ember éveken át utazgat és kénytelen a pillanatnak élni, mert nem tervezhet, de én egy kicsit kezdek "belefacsarodni" ebbe: minden egyes elhagyott helyért - még ha utáltam is - fáj a szívem.

És a szívemen kívül persze egyéb aggódnivaló is van: ha másfél év múlva (ekkor jár le Marci szerződése és olyankor nincs mese, menni kell tovább) véletlenül visszamennénk Európába - és most tényleg fogalmam sincs, hogy van-e erre esély -, akkor az végtelenül sok pénzbe kerülne (nincsen nekünk annyi), mert egyrészt a babáknak akkor már felnőtt jegyet kell venni, másrészt meg berendeztünk itt egy komplett lakást és nem vagyok hajlandó mindent eladni két-három évenként, szóval a cuccokat valahogy valahova szállíttatni kéne, te jó isten...eh, inkább élek a mának, a jövő túl ijesztő.

Ma elmeséltük valakinek a megismerkedésünk történetét, abszolút leesett az álla, én megértem: tényleg a legromantikusabb sztori evör és abszolút csak ikrek illettek ebbe a képbe - egy gyerek, az olyan banális lett volna...

Marcika különkiadás

Az elmúlt napokban rájöttünk, hogy Marcikának már nagyon régóta van egy (több változatos) standard szava: te, áte, tete - és ezek mind-mind a tesséket jelentik az ő kis szótárában.

Nagyon udvarias kisfiú ugyanis: amikor láthatatlan morzsákat ajándékoz nekem amiket az etetőszék tálkájáról szed össze, akkor kedvesen mindig hozzáteszi, hogy áte meg te(te).

"You know, a long time ago being crazy meant something. Nowadays everybody is crazy."*

Még mindig a gyilkosos könyvemet olvasom és fontos megállapításokra jutottam: ha kisfiatok van, soha, még véletlenül se öltöztessétek kislánynak: tíz sorozatgyilkosból mondjuk úgy nyolcat az anyja időnként kislánynak maszkírozott (állítólag nagyjából innen eredeztethető a sorozatgyilkosok nőgyűlölete - igen, szokott nekik ilyen lenni és az anya ebben kulcsfigura: ha ő elcseszi a dolgokat, akkor nagyon nagy bajok történhetnek később.)

Aztán még arra a megállapításra jutottam, hogy Amerikában azért van egy rakás sorozatgyilkos, mert a munkamorál miatt korán sérülnek az anya-gyerek kapcsolatok: itt a nők hat hétig vannak otthon a csecsemőikkel, utána rohannak vissza dolgozni és a könyvem írója szerint a korai anya-gyerek kapcsolat sérülése kritikus meghibbanás szempontjából, márpedig a bölcsi miatti elszakadás komoly traumákat okozhat, ebben biztos vagyok. (Én például gyűlöltem a bölcsit, majdnem ki is rúgtak, olyan balhét csináltam egyszer - pont két éves voltam akkor.)

Nem, ne aggódjatok, nem lesz mindenki sorozatgyilkos, aki korán bölcsibe megy, illetve aki bármilyen módon sérül gyerekkorában, nyilván kell ehhez egy rakás más (későbbi) probléma, (szexuális) abúzus (no meg genetikai eltérések) is, ugyanakkor szerintem az anya munkájának überfontossága igenis nagy rombolást okozhat a gyerekek lelkében.

*Charles Manson

"Az életnek semmi értelme sincs"

Azt hiszem az emberek beépített cinizmusa lép működésbe, amikor kipécéznek egy-egy ünnepet vagy hagyományt és vehemensen utálják - én az esküvőktől és a nemzeti ünnepektől vagyok rosszul.

Pedig ha jobban végiggondolnánk a napi rutinunkat, azt, hogy valójában mivel is töltjük az életünket, akkor bizony mindenre ráhúzhatnánk, hogy uramisten, mekkora baromság, semmi értelme.

America the Beautiful

Nekem sokat segít az otthoni politikai helyzet: azonnal elmúlik a honvágyam, ha Orbán Viktorra gondolok.

Léna különkiadás

Lecsóka szörfözik

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."

Olyanok vagyunk ezzel a blogolással meg Facebookon mindenfélét mondással, mint a bolondok az utcán, mikor hangosan beszélnek és néha hozzánk szólnak, vagy kérdeznek valamit: általában meghallgatjuk őket, de senki nem szól semmit, fülét-farkát behúzva menekül, jóvan, mondjad csak, te szegény bolond, gondolja magában.

Néha meg, ha olyan kedvünk van, akkor reagálunk, válaszolunk, elgondolkodunk, nevetünk, szörnyülködünk.

Időnként megijeszt a gondolat, hogy manapság az ember már nem célzatosan beszélget valakivel, valakikkel, hanem csak úgy beszél. Magában. Valakinek. Bárkinek.

karika

Szóval az úgy volt, hogy sütöttem mézes sütit, bejglit, csináltam keksz szalámit, rántott gombát, rántott karfiolt, rántott halat - most úgy nagyjából két hétre elegendő meleg kaja van a lakásban -, a babákat elkápráztattuk az ajándékaikkal és állati nagy sikerünk volt: annyira örültek mindennek, hogy hiába ültek a fa alatt, eszükbe sem jutott a díszeket letépni és megrágni.

Igazán nagyon szép karácsony este volt, csak ne hiányoznának a szüleim olyan nagyon-nagyon.

(s)iker vol.93287175

Csak, hogy dokumentáljam a fejlődésüket: Marcika is lelkesen mutogat mostanában, sőt, kelletlenül képeskönyveket is nézeget velem meg Lénával (Léna teljesen megszállott a könyvekkel, tök jó) - Marci szerint Marcika a lelke mélyén pökhendien azt gondolja, hogy pictures are for pussies -, azonkívül felszólításra mindketten megmutogatják bizonyos testrészeiket, Léna persze ebben is jobb kicsit - a lányok mindig mindenben előrébb tartanak, bocs fiúk.

Szóval okosak, szépek, járni még nem járnak, de Marcika lelkesen gyakorolja az egyedül állást - néha lép egyet, majd vihogva elesik -, szerintem lassan el is indul majd, úristen.

PS.: És imádják a hagymalevest meg a frittatát.

hangosan ketyegő biológiai óra

Napok óta fáj a bal mellem, szerintem valami premenstruális izé, de Marci állati ideges, merhogy az egész családom rákos (volt), orvoshoz akar cipelni, de közben azér kiderült az is, hogy még a ráknál is jobban fél attól, hogy terhes vagyok.

Nem vagyok, de azér titokban mindig szomorkodom ezen...kéne még egy kisfiú. Nem, inkább egy kislány. Kisfiú. Kislány. Ikrek? Na nem. Nem, nem. Még egy ikerpár, na nem, azt már nem, még egy ikerterhesség helyett én asszem inkább...nem is tudom...meghalnék, esetleg. Nem, nem kell több gyerek. De tényleg, hülyeség ez a gyerekvágy. Elég két gyerek. Na jó, esetleg egy kisfiú... Na de egy kislány, az milyen aranyos már. Jójó, de egy kisfiú, az meg még cukibb...

KKK (karácsonyi kiborulós klasszik)

És akkor megvettük a fát és a fa nem ment bele a talpba és fűrészeltük és nyeszeteltük és Marci szentségelt és üvöltött és rángatta és dobálta és csapkodta és végül már mindketten sírtunk - a babák boldog délutáni álmukat aludták -, de azóta megnyugodtunk, a fa már majdnem feldíszítve a talpban áll, csináltam nonentity (íztelen) mézest és megsütöttem életem első bejglijét is, aminek a tésztáját Marci puttyogtatta - egész finom, bár bizonyára identitászavaros, mer úgy néz ki mint egy nagy bukta...A babákat is beizzítottam, úgyhogy most piros ruhában mutogatnak a csillogós díszekre.

x

És ha már karácsony: rettenetesen hiányoznak a szüleim.

kari aji

Kénytelen leszek lefogyni jövőre - kaptam egy futógépet, yea.

Erről álmodozom vagy száz éve és most itt van, csodás. Persze rettegünk, hogy pillanatok alatt elromlik majd, mert ez egy olcsóbb darab - dermesztő árai vannak a jobbaknak -, de egyelőre jónak tűnik.

Szerelmes vagyok belé.

kieg. az előzőhöz

Hú, ezek a kattant nők iszonyúak, már kínomban sem röhögök - megyek, olvasok inkább egy kis Cini-Cini Muzsikát.

ahogy a dolgok vannak

Olvasgatom a kattant gyilkos nőkről szóló könyvet (időnként felröhögök, mert annyira elképesztő gyilkosságokat követtek el, hogy nem lehet mást tenni, csak röhögni) és azt kell megállapítanom, hogy ahhoz, hogy egy kislányból ne legyen pszichopata, csak egy nagyon közhelyes dolgot kell csinálni: nagyon kell őt szeretni. (Na meg persze nem árt, ha nem erőszakoljuk meg öt évesen; de ez úgy érzem szorosan kapcsolódik a szeretethez)

Persze szeretni nagyon rosszul is lehet (az apám például jó példája volt ennek), szóval a szeretet mértéke és milyensége sem mindegy és igen, nyilván ez a szülőség művészete.

agyal

Amikor figyelem a gyerekeim fejlődését, óhatatlanul is mindig eszembe jut, hogy még a legdurvábban agyhalott (hajdani) tanítványaim agyában is hihetetlenül összetett folyamatok mennek végbe.

mártírjelmez

Direkt letöröltem a hülye Facebookon a születésnapomat, mondván, hogy ne azért kívánjon valaki boldog születésnapot, mert oda van írva, hogy születésnapom van - aztán meg megsértődtem, mikor senki nem kívánt semmit.

(s)iker vol.93287175

Nem is meséltem, hogy mióta nem nyaggatom őket, azóta megtáltosodtak és a húrelméletről beszélgetünk naphosszat egy csomó mindent tök jól értenek, felszólításra integetnek, Léna tapsol, mutogatnak a könyvekben állatokat, Léna néha mondja, hogy gágá, meg beee, egy csomó mondókát felismernek és már előre vigyorognak, egészen megokosodtak, na.

Ezenkívül az ízlésükre is nagyon büszke vagyok: legújabb kedvencük a halas-fokhagymás avokádókrém, de nemrég lelkesen betolták az enchiladát is...még régebben próbálkoztam a spenótos quiche-sel, ami isteni finom, de akkor még nem voltak ínyencek, borzadva kapirgálták a tálkájukban, most viszont már nagyon merészek a kajával...talán meg kéne próbálni újból.

Egyébként meg iszonyú hülyeségnek tartom, amit folyton hangoztatnak mindenféle gyerekorvosok, meg táplálkozási szakemberek, hogyaszongya most kell megalapoznunk gyermekeink helyes táplálkozását, na persze...szerintem én 30 éves korom előtt nem voltam hajlandó pl brokkolit enni és nem rémlik, hogy kamaszként bármilyen zöldséget megettem volna, aztán most meg már egész sok kedvenc zöldséges ételem van...úgyhogy szerintem nem kell aggódni, ha egy gyerek most válogatós; majd később megjön az esze, meg a kísérletező kedve...

bday

Más nők egy gyémánt nyakéknek örülnek annyira, mint én ennek a könyvnek...

Hú, emlékszem, tavaly a születésnapom alkalmából átaludtak egy hajnali etetést, isteni volt.

Idén tíz után keltek és ébredés után ügyesen megkenték a vajas kenyereiket...na jó, igazából nem, de nem bánnám ha már itt tartanánk.

obsessed

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon a házasságfób/kapcsolatfób/gyerekfób/nőfób férfiak húsz-harminc év múlva is vadul veregetik majd a saját vállukat és a tükörbe nézve minden reggel imigyen ujjonganak majd igen, éljen, megcsináltam: tökéletesen egyedül vagyok...

recognishun

Minden problémámmal együtt szerencsésebbnek érzem magam Kate Middletonnál.

"...kisült-e már..."

Tudom, hogy manapság illik utálni a karácsonyt, nos, én vagyok a(z üdítő) kivétel: én nagyon szeretem és pont annyira várom mindig, mint gyerekkoromban. Az ajándékok most már nem érdekelnek, de a hangulat, na az nálunk mindig isteni jó (volt) ilyenkor.

Mondjuk itt a 25 fokban van valami nagyon szürreális a karácsonyfában, meg a havas-szánkós dekorációban, de akkor is...Különben meg vasárnap lesz a születésnapom, mindenfelé kirándulni akartam volna, de szobafogságban vagyunk, fertőzünk, úgyhogy nem lesz kirándulás, csak itthon köhögés. Klassz.

bizonytalan üzemmód

Hajnalban felébredtem és nem tudtam visszaaludni, mert azon gondolkodtam, hogy ha elválunk, akkor majd öregen nem tudok miből élni, mert nem lesz nyugdíjam.

Jézusom, de nem válunk el, én téged szeretlek és veled akarok élni.

ahogy a dolgok vannak

Olyan nagyon nyűgösek és csüngenek egész nap, valaki jöjjön már és vegyen ki egy gyereket a kezemből/ölemből, fejtse le a nyakamról/hátamról, főleg, hogy nekem is fáj a torkom, dögrováson vagyunk mind, jaj.

Tegnap a gyerekorvos egy nőről mesélt nekünk, aki pont úgy a 35. héten szült ikreket mint én, de teljesen egyedül van, mert a pasija, amint megtudta, hogy ikrei lesznek, lelépett szépen gyorsan (bár nekem kétségeim vannak, hogy az ikrek miatt: aki ilyenkor elmenekül, az nyilván egy gyerekkel is ugyanezt tette volna). Annyira azért nem csodálkozom ezen...na jó, szóval komolyan: szerintem lehetetlen egyedül ikrezni, vagy ha lehetséges is, hát pokoli, én nem csinálnám, sőt, én egy gyereket se vállalnék egyedül.

Az eleje például szinte teljesen kivitelezhetetlen, mert még így, hogy ketten voltunk, így is két órákat aludtam hónapokig, később meg annyira szomorú lehet egyedül gyerekezni - mert hiába, hogy Marci általában nincs itthon késő estig, már az is sokat jelent, ha megjön és filmet nézünk, vagy beszélgetünk, vagy akármi mást csinálunk (na jó, mondjuk Marci általában hajnalig dolgozik itthon is, szóval ritkaság a felhőtlen filmnézés); meg persze nagyon jó róluk is beszélgetni, meg nevetni a kis idétlenségeiken és aztán azért a legjobb látni őket együtt, meg hallgatni, ahogy Marci Lénát drágaságomnak szólítja, Marcikával meg férfiasan labdázik.

(s)iker vol.93287174

Sokszor annyira idegesít ez a nagy hype az ikrek körül, hogy arra gondoltam, ezentúl én az egygyerekeseknek kezdek majd sápítozni, hogyaszongya nahát, csak egy?! még ilyet! én nem is tudom mit csinálnék egy gyerekkel (egyszer egy néni szóról-szóra ezt mondta nekem a boltban, csak persze két gyerekkel)...single trouble, single duty, oh, you don't have your hands full (ezek a sápítozások csak angolul értelmesek), stbstb.

nyavalyás

Úgy tűnik itt az első komoly betegség: középfülgyulladásuk meg valami légúti nyavalyájuk van, lázasak, köhögnek, tüsszögnek, rikoltanak, taknyuk-nyáluk egybe, rémes, jaj; ráadásul Marcika lábát reggelre megcsípte valami - a doki szerint pók, be van dagadva, kapott rá antibiotikumot szegény.

Tegnap délután már megint csak egy gyereket akartam hirtelen: akkor még Marcika nem tűnt betegnek, Léna viszont megállás nélkül üvöltött vagy egy órán át (az orvos szerint fájt a füle) és felvettem, hogy vigasztaljam, de ekkor már Marcikának is görbült le a szája - mostanában elkezdtek féltékenykedni egymásra -, őt is dajkálni kellett, miért nincs két fejem és négy kezem és két szívem...?

Az viszont, hogy még ilyenkor is csodálatosan jól alszanak, na az lenyűgöző.

Egyébként már megint 25 fok van, el is vagyunk kényeztetve rendesen: én 10 fokban már majd elpusztulok úgy fázom...

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Azt olvastam egy blogban, hogy sokan meglepődnek, mennyire szenvtelenül tudok beszélni apa haláláról.

Igen, lehet, hogy sokan meglepődnek, én mégis úgy tartom pontosabbnak ezt a gondolatot, hogy sokszor meglepődöm, mennyire szenvtelenül tudok beszélni apa haláláról; mert szerintem az ember elsősorban magán döbben meg, amikor szép sorban meghalnak a szülei és ő nem roppan össze, nem pusztul bele, nem lesz súlyosan depressziós, hanem él tovább úgy, ahogy addig.

helyzetjelentés

Szerintem tuti, hogy egy háziasszony találta ki azt, hogy több életünk van: olyan végtelenül kiábrándító arra gondolni, hogy főzünk, mosunk, takarítunk, gyereket terelünk, aztán huss, meghalunk.

Jaja, pocsék napom volt, ne is kérdezzétek. De nem mesélem el, mert nemcsak pocsék volt, de közhelyesen unalmas is.

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Megnézegettem az állatkák egy hónapos fotóit és borzadva konstatáltam, hogy mennyire csúnyák voltak - Marci szerint mindketten úgy néztek ki, mint Szörényi Levente -: nem volt semmi zsír a testükön, mert valahogy még pont abban az időszakban születtek, amikor már nem volt idejük hízni, ha később jönnek, akkor gondolom hurkásabbak lettek volna.

Mondjuk szerintem a nem koraszülöttek se túl szépek, én például pont úgy néztem ki, mint a nagymamám 82 éves korában. De nem hibáztatom szegény újszülötteket: biztos fájdalmas és kellemetlen megszületni, plusz sok-sok hónapnyi vízben ázás után az ember kevéssé lehet csinos, úgy érzem...

Egyébként most azért nosztalgiáztam, mert már a sokadik magyar újszülött képeit látom és olyan érdekes megfigyelni a különbségeket például a kiságyat illetően: mivel Amerikában rettegnek a fulladástól meg a bölcsőhaláltól (naná, itt mindentől rettegnek és ráadásul Amerikában állítólag nagyon gyakori a bölcsőhalál, mondjuk gonosz énem azt suttogja, hogy azért, mert az összes gyerekgyilkos anya a bölcsőhalált teszi felelőssé miután párnával megfojtotta a csecsemőjét), úgyhogy semmit nem szabad az ágyba tenni, a gyerekekre nem szabad takarót rakni, nem szabad a járóka köré tekerni semmilyen textilt (fogalmam sincs hogy van ez magyarul, angolul bumper), szóval nagyjából csak a gyerek lehet a járókában nagyon szorosan bepólyázva - na igen és a pólyázás, az sincs otthon, pedig az mondjuk tényleg jó, eleinte nagyon megnyugtatja őket.

Btw mindentől rettegés: Marcival azon röhögtünk a múltkor, hogy az amerikaiak minden átlagostól való eltérést betegségnek hisznek - így aztán míg a gyerekorvosra vártunk, Marcinál BND-t, azaz Big Nose Disordert diagnosztizáltunk.

"...benne gyerek, kicsi, kerek"

Franc tudja, miért van az, hogy rosszul esik, ha a Facebookon olvasgatom a gyerekellenes megjegyzéseket...tényleg nem tudom miért, mert én pont ugyanígy gondoltam annak idején, megértőnek kéne lennem.

Nem, nem igaz, valójában pontosan tudom miért sértő ilyesmit olvasni, hogyne tudnám: mert ilyenkor úgy érzem, hogy az én élethelyzetemen gúnyolódnak (ami egyébként valamennyire így is van nyilván) és hát az ember hiú és nehezen viseli, ha kigúnyolják; boldog lennék, ha már minden leperegne rólam.

És igen, bizony, én is nagyon csúnyákat gondoltam a gyerekekről annak idején, azt gondoltam, hogy a gyerek csak nyűg lehet, hogy a gyerek teher, hogy a gyerek akadályoz, hogy a gyerek buta, hogy a gyerekkel csak a baj van, hogy a gyerek ezért aztán fölösleges; azt már mondtam szerintem, hogy aki ezeket tudta rólam, az nyilván a teherbeesésem óta betegre röhögi magát azon, hogy éppen nekem születtek ikreim (a nagyon ezoterikusok meg biztos most azt mondják, hogy ez nem lehet véletlen).

És sokszor azt gondolom, hogy aki ennyire rosszul van a gyerek gondolatától is, az valószínűleg soha nem is látott közelről gyereket két másodpercnél tovább - velem legalábbis ez volt a helyzet.

Most meg, hogy itt van a két nagyon aranyos gyerekem 24/7, hát azt kell mondjam, hogy bizony valami kimarad az életéből annak, aki sosem él együtt kisgyerekkel.

Nem, soha nem gondoltam, hogy egyszer majd ez lesz a véleményem és lehet ezen gúnyolódni, lehet ezzel vitázni és lehet ezt máshogy gondolni (én mondjuk szerintem sosem fogom cikizni az egyedülálló gyermekteleneket, mert megértem és nagyjából tudom, hogy ez milyen és az ember miért választja) és igen, a gyerek sokszor tényleg teher és nyűg és akadályoz és sok baj van vele és nem, nem gondolom, hogy ezek egyáltalán nem igazak, mert bizony, egy csomószor valóban iszonyú nehéz ez az egész (és az élet gyerek nélkül is iszonyú nehéz (volt) nem egyszer, de megingathatatlanul azt gondoltam mindig is, hogy élni jó) és olyankor mindig el akarok költözni Kamcsatkára, hogy sose találjanak meg többet, de be kell vallanom, hogy mindezek ellenére most már tudom, hogy a gyerek egyáltalán nem fölösleges.

Mert a gyerek vicces, a gyerek sok mindenre megtanítja az embert, a gyerek megfiatalít, a gyerek megható, a gyerek érdekes, a gyerek őszinte, a gyerek ragaszkodó, a gyereket az ember őszintén, csak önmagáért szereti, a gyerek nagyon impulzív és türelmet követel (türelmet tanulni pedig nagyszerű dolog), a gyerek mozgékony és ezáltal megmozgat, a gyereket tanítani kell és ezzel tanítjuk saját magunkat is és nem is tudom, igen...hiába csűröm-csavarom és hiába próbálok cinikusan felülkerekedni a (titokban már végiggondolt) konklúziómon, csak az jön ki az egészből, hogy a gyerek..a gyerek fejleszti (és ezáltal jobbá teszi) az embert ésés...igen.

A gyerek egyszerűen csak...boldoggá tesz.

(s)iker vol.93287174

Iszonyú vicces volt Marcika feje, mikor a játszóházban az volt a feladat, hogy a szülők körbehuzigálják a gyerekeket egy nagy színes ejtőernyőn.

Egy adott ponton szomorkásan elmosolyodott és az volt az arcára írva, hogy hát, ha szerintetek ez jó, ám legyen...

"tanultam én is, hogy kicsi. de mindig élen járt a sportban"vol.97420965

Vicces volt tegnap a gyilkosos sorozatomban a tettes leírása: valószínűleg gyalogosan közlekedik és feltehetően csak nagyon keveset, vagy egyáltalán nem beszél angolul - azaz kelet-európai.

Én tudom, hogy mi, szegény magyarok szeretnénk azt hinni, hogy számítunk a világban - mit számítunk, jobbak vagyunk mindenki másnál! -, hogy különlegesek vagyunk, hogy egyedi a nyelvünk, a hozzáállásunk (az mondjuk elég egyedien negatív, az tény), a sikereink(?), de az az igazság, hogy a világ szimplán csak ilyen kis egyszerű, fura lényeknek lát bennünket, akik nem használják a technika (nem is annyira) új vívmányait és nem beszélik azt a nyelvet, amit nagyjából mindenki más igen...

"I don't wanna live in America no more"

A legújabb borzalom itt, hogy egy georgiai hét éves kislányt elraboltak, megerőszakoltak, órákon át kínoztak, majd miután meghalt, a kukába dobták - és az a baj, hogy az ilyen rémes esetek nem elszigeteltek, minden napra jut belőlük néhány. Be is vagyok szarva mindig, mikor a babákat egyesével hozom fel a babkocsiból (máshogy képtelenség, próbáltam már egyszerre felhozni őket, Lénát majdnem elejtettem, ijesztő volt) és valamelyiküket pár pillanatra egyedül kell hagynom.

Nem tudom mi baj van az amerikaiakkal, lehet, hogy semmi különös és simán lehet, hogy csak azért van itt ezekből ennyi, mert ez egy óriási ország, de abban pl biztos vagyok, hogy Triesztben még sosem öltek meg senkit, ott a nyugdíjasok vidáman kártyáznak a tengerparton, meg menetelnek a konditeremben a futópadon, talán mégis jobb volna ott élni, hümm.

kieg. az előzőhöz

...és a gyógyszertárban lehet cigit kapni.

PS.:...meg sört is.

"America Is Officially the Fattest Developed Country in the World" vol.9653287015

A gyerekorvos azt állította, hogy a gyerekorvosi kamara (vagy mittomén mi ez) legújabb rendelkezése az, hogy ne magas, hanem alacsony zsírtartalmú tejet adjunk a gyerekeknek - eddig azt állították, hogy az agyfejlődéshez szükség van a tejben található zsírra, de úgy látszik, ez már nem számít -, mondván, hogy az elhízás ilyen fiatalon kezdődik.

Na most tehát azért érezzük, hogy az amerikaiak mekkora barmok, ugye? A gyerek táplálkozásáról szóló hírlevélben nekem arról írnak, hogy hogyan tegyem egészségesebbé a pizzát, a sütit meg a sült krumplit és akkor hát persze, hogy az elhízásról a tej tehet.

Mellesleg mókás, hogy ugyanez a gyerekorvos, mikor elkezdtünk joghurtot adni a babáknak, azt tanácsolta, hogy a joghurtot édesítsük lekvárral (dehogy édesítem lekvárral, természetesen gyümölcsöt teszek bele) - aha, hát persze, összefoglalnám akkor: tehát lekvárral édesítünk, pizzát eszünk, de a tej, az legyen zsírszegény...nevetséges.

Esetleg gyerekorvost kéne váltani.

olvass is, meg ne is

Továbbra is a blogoddal ébredek, nagyon jó olvasni amiket írsz. Ritka ilyen őszinte gondolatokat olvasni. Annyira egyetértek veled mindenben, amit a babákról írsz, meg a párkapcsolatról. Irtó nehéz a helyzeted, de olyan jól kezeled. Kevesen csinálnák utánad, hogy egyedül két gyerekkel egy idegen országban otthon vannak egész nap. Legyél nagyon büszke magadra, minden elismerésem a tied, csak így tovább!

Továbbra is lelkes olvasód vagyok! Még mindig imádom az őszinte, nem nyáladzó, de nagy szeretettel írt beszámolókat, gondolatokat. Nagyon jó anya vagy! Bevallod a nehézségeket, a "nemszeretem" dolgokat és minden apró örömöt, nagy aggódást.

Ezt a két levelet szinte egyszerre kaptam, nagyon meghatódtam, köszönöm (remélem nem baj, hogy idéztem belőlük). Azért örülök, hogy a sértődésen kívül mást is képes vagyok generálni. Különben azon is mindig meghatódom, mikor a statisztikában látom, hogy valaki rákeresett a blogra.

Igazából a pozitív visszajelzések annyira már nem is a hiúságom miatt érdekelnek (persze nyilván az is benne van, ezt nem tagadom azért), hanem mert mostanában a blogom a legfőbb kapcsolatom a világgal. Erre persze nyilván jön az adekvát válasz, hogyaszongya jaj, de beteg, de franc tudja.

Amióta blogot írok, sokkal egészségesebbnek érzem a lelkem, ráadásul én az a típus vagyok, akinek nincs szüksége nagy beszélgetésekre (igen, a klasszikus magányos farkas), aki szeret egyedül lenni, olvasni, filmet nézni, gondolkodni és mindezekről írni.

Régen a kommentekkel együtt más érzéseim voltak a bloggal kapcsolatban, akkor az egész egy nagy ring volt, folyton jöttek az emberek beszólogatni (biztos voltak néha kedves kommentek is, de nekem az maradt meg a négy év komment terméséből, hogy folyton védekeznem meg magyarázkodnom kellett) jobb nélkülük, éppen azért, mert nem párbeszédet, meg kérdéseket és akadékoskodást akarok, hanem egy helyet, ahol írhatok - közönség nélkül, de mégis közönséggel.

Persze mondhatnátok, hogy írjak egy füzetbe, de mindenki tudja, hogy hiába a kevés vagy nulla visszajelzés, az ember egyszerűen már attól inspirált az írásra és a gondolkodásra, hogy tudja, hogy mások is olvassák; ebből viszont nagyjából az következik, hogy valamennyire nyilván mégis szükségem van társaságra/hallgatóságra, még ha ilyen láthatatlan is az a társaság, mint ennek a blognak az olvasói.

És hát az egyedüllét már amúgy sem megoldható, mert van nekem két kis állatkám (a macska ilyen szempontból nem számít, mert boldogan alszik egész nap) meg egy gyerekem (őőő ez a Marci) és az állatkák egyre inkább valódi személyiségekké válnak majd és vidáman mondogatják a békára, hogy baba, kizökkentve engem az elmélyült, magányos gondolkodásból.

PS.: ja, én is pont akartam írni, hogy szuperanya vagy szerintem, de látom megelőztek a többiek

(s)iker vol.93287173

Tegnap kaptak oltást az állatkák, meg vért is vettek tőlük, így volt alkalmam megfigyelni más szülők viselkedését és bevallom, nagyon büszke vagyok magunkra.

Míg vártunk a vérvételre, egy horror gonosz anyuka (HGA) rángatott mellettünk egy szerencsétlen, nyivákoló, úgy mondjuk 15 hónapos kisfiút.

HGA egyszer sem nézett a gyerekre, nem szólt hozzá és amikor az már nagyon üvöltött, akkor vagy a nővére (négy éves forma kislány, akihez szintén nem szólt az anyja egy büdös szót sem), vagy ő maga egy nyalókát dugott a szájába (bevallom, ezen a ponton teljesen felháborodtam).

Ezzel szemben én banánnal etettem és vízzel itattam őket, énekeltem meg mondókát mondogattam nekik, mikor épp hisztériás rohamot kaptak (egész könnyen meg lehet őket nyugtatni), Marcikával kukucsoztam (ez a mániája), Lénának mindent részletesen leírtam, amire mutogatott (ez meg az ő mániája)*.

Eddig aggódtam, hogy nem vagyok elég jó anya, de tegnap kicsit megnyugodtam; az biztos, hogy nem vagyok tökéletes, de azér na...

Egyébként meg egyre jobb vagyok a párhuzamos gyerekszórakoztatásban: már tudok egyszerre kukucsozni, kockát elfogadni és visszaadni, énekelni és Lénával mesekönyvet nézegetni, menő, nem?

*ne aggódjatok, nem gondolom, hogy ettől különleges vagyok, nagyon sokan nyilván pont ugyanígy csinálják

"brummom, brummom tizenhárom"

Mostanában új aggodalmat fejlesztettem ki.

Jaj, ne.

De, de, képzeld, mikor látom a volt osztálytársaim képeit a wiwen, akkor azon szoktam nyafogni magamban, hogy jó, jó, most már van gyerekem, na de a többieknek már legalább tíz éves, van akié érettségizik...

Jézusom, kit érdekel?!

Hú, teljesen megdöbbentem, az előbb láttam egy volt osztálytársam képét a kamasz lányával, a csaj annak idején nagyon kicsi, nagyon sovány és nagyon halk szavú volt, most meg egy ilyen gyöngysoros, kifestett, szőkített, kosztümös asszony, hát, nemtom, gyerek ide vagy oda, én szerintem a büdös életben nem fogok gyöngysort hordani, meg látványosan asszonyosodni - trapéznadrágban és batikolt pólóban is felneveltek már gyerekeket, ugye?

parole, parole

Gyorsan írok, mert nem érek rá, de muszáj dokumentálni, hogy megvan az első szó: baba. Igaz, hogy Léna ezzel a békát jelöli, de sebaj, díjazzuk az erőfeszítést, mert nagyon szépen, tisztán ejti és valami iszonyú édes hangja van. És asszem Marcika is tud már egy értelmes szót, bár egyelőre nagyon elmosódva, részeg hanglejtéssel mondogatja. Nagyon pozitív a kisfiú, mert ez a szó az igen...

"csika csika csika lú, ne légy Molly szomorú"

Hajnalban már megint arra ébredtem, hogy olyan érzésem van, mintha kitépték volna a szívemet a mellkasomból: már megint a szülőkre gondoltam, a lakásra, a közös életünkre, a nyaralásokra, a karácsonyra, a nevetésekre, egyszóval mindenre, aminek örökre vége van.

Kedves tévénéző gyerekek!

Tudom, sokan utáltok, mert babablogot csináltam ebből az amúgy hát izé, na...azelőtt másmilyen blogból, de hát ez van, ez történik mostanában, bár tény, hogy én sem vagyok igazán babablog barát, mert hát na...a babák azért eléggé egyformán fejlődnek, nagyon hasonló dolgokat csinálnak és a tevékenységeiket ragozni háttőőő...annyira nem izgalmas, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni róluk, na persze.

Ez persze kiterjeszthető úgy általában a blogokra: az emberek eléggé hasonlóan cselekszenek, éreznek, gondolkodnak (tudom, tudom, mindenki rettentően különbözik, de ha mélyen magunkba nézünk, hát annyira azért nem is; ezt persze csak nagyon kevesen szeretik elismerni), úgyhogy blogot írni a tevékenységeikről tiszta időpocsékolás, kivéve, ha valaki izgalmasan tud írni az amúgy átlagos napjairól (a felnőttek azért kicsit jobban különböznek egymástól az élettörténetüket tekintve mint a babák, úgyhogy tény, hogy nem átlagos életű bloggerek nem átlagos sztorijait is olvasgathatjuk)

Most már biztos egy csomóan megsértődtek a fenti állításokon (kezdem megszokni, hogy mindenki mindenen megsértődik), úgyhogy akkor tehát folytatnám a babablogomat: ma a gyerekeim végleg emberré váltak (dobpergés): fokhagymás avokádókrémet vacsoráztak.

Ez azért nagy dolog, mert csak rettegve, fokozatosan vezettem be ezt a csodás ételt az életükbe (főleg a fokhagyma erős íze miatt féltem): sokáig csak avokádót kaptak, aztán banános avokádót, aztán tojásos avokádót, aztán ma elérkezettnek láttam az időt, hogy tojásos-tejszínes-fokhagymás avokádót szolgáljak fel nekik vacsorára. Befalták, majd Léna, az úrinő, fokhagyma szagúakat böfögött. Én drága kislányom.

(s)iker vol.93287172

Kicsit elkiabáltam én azt, hogy nincs saját nyelvük: tegnap álltak egymással szemben és halandzsázva ordítoztak - határozottan beszélgetésnek tűnt...