"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit."vol.97431760

Nem vagyok különösebben szentimentális alkat, de azért sokszor elszorul a torkom, mikor rájövök, hogy az a kevés új ismerős, akit itt szerzünk, pár év múlva már a nevünkre sem emlékszik majd, mert szépen mindenki megy a maga útjára - isten tudja például mi hová -, el innen.

Jól hangzik, hogy az ember éveken át utazgat és kénytelen a pillanatnak élni, mert nem tervezhet, de én egy kicsit kezdek "belefacsarodni" ebbe: minden egyes elhagyott helyért - még ha utáltam is - fáj a szívem.

És a szívemen kívül persze egyéb aggódnivaló is van: ha másfél év múlva (ekkor jár le Marci szerződése és olyankor nincs mese, menni kell tovább) véletlenül visszamennénk Európába - és most tényleg fogalmam sincs, hogy van-e erre esély -, akkor az végtelenül sok pénzbe kerülne (nincsen nekünk annyi), mert egyrészt a babáknak akkor már felnőtt jegyet kell venni, másrészt meg berendeztünk itt egy komplett lakást és nem vagyok hajlandó mindent eladni két-három évenként, szóval a cuccokat valahogy valahova szállíttatni kéne, te jó isten...eh, inkább élek a mának, a jövő túl ijesztő.

Ma elmeséltük valakinek a megismerkedésünk történetét, abszolút leesett az álla, én megértem: tényleg a legromantikusabb sztori evör és abszolút csak ikrek illettek ebbe a képbe - egy gyerek, az olyan banális lett volna...