Továbbra is a blogoddal ébredek, nagyon jó olvasni amiket írsz. Ritka ilyen őszinte gondolatokat olvasni. Annyira egyetértek veled mindenben, amit a babákról írsz, meg a párkapcsolatról. Irtó nehéz a helyzeted, de olyan jól kezeled. Kevesen csinálnák utánad, hogy egyedül két gyerekkel egy idegen országban otthon vannak egész nap. Legyél nagyon büszke magadra, minden elismerésem a tied, csak így tovább!
Továbbra is lelkes olvasód vagyok! Még mindig imádom az őszinte, nem nyáladzó, de nagy szeretettel írt beszámolókat, gondolatokat. Nagyon jó anya vagy! Bevallod a nehézségeket, a "nemszeretem" dolgokat és minden apró örömöt, nagy aggódást.
Ezt a két levelet szinte egyszerre kaptam, nagyon meghatódtam, köszönöm (remélem nem baj, hogy idéztem belőlük). Azért örülök, hogy a sértődésen kívül mást is képes vagyok generálni. Különben azon is mindig meghatódom, mikor a statisztikában látom, hogy valaki rákeresett a blogra.
Igazából a pozitív visszajelzések annyira már nem is a hiúságom miatt érdekelnek (persze nyilván az is benne van, ezt nem tagadom azért), hanem mert mostanában a blogom a legfőbb kapcsolatom a világgal. Erre persze nyilván jön az adekvát válasz, hogyaszongya jaj, de beteg, de franc tudja.
Amióta blogot írok, sokkal egészségesebbnek érzem a lelkem, ráadásul én az a típus vagyok, akinek nincs szüksége nagy beszélgetésekre (igen, a klasszikus magányos farkas), aki szeret egyedül lenni, olvasni, filmet nézni, gondolkodni és mindezekről írni.
Régen a kommentekkel együtt más érzéseim voltak a bloggal kapcsolatban, akkor az egész egy nagy ring volt, folyton jöttek az emberek beszólogatni (biztos voltak néha kedves kommentek is, de nekem az maradt meg a négy év komment terméséből, hogy folyton védekeznem meg magyarázkodnom kellett) jobb nélkülük, éppen azért, mert nem párbeszédet, meg kérdéseket és akadékoskodást akarok, hanem egy helyet, ahol írhatok - közönség nélkül, de mégis közönséggel.
Persze mondhatnátok, hogy írjak egy füzetbe, de mindenki tudja, hogy hiába a kevés vagy nulla visszajelzés, az ember egyszerűen már attól inspirált az írásra és a gondolkodásra, hogy tudja, hogy mások is olvassák; ebből viszont nagyjából az következik, hogy valamennyire nyilván mégis szükségem van társaságra/hallgatóságra, még ha ilyen láthatatlan is az a társaság, mint ennek a blognak az olvasói.
És hát az egyedüllét már amúgy sem megoldható, mert van nekem két kis állatkám (a macska ilyen szempontból nem számít, mert boldogan alszik egész nap) meg egy gyerekem (őőő ez a Marci) és az állatkák egyre inkább valódi személyiségekké válnak majd és vidáman mondogatják a békára, hogy baba, kizökkentve engem az elmélyült, magányos gondolkodásból.
PS.: ja, én is pont akartam írni, hogy szuperanya vagy szerintem, de látom megelőztek a többiek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése