Olyan nagyon nyűgösek és csüngenek egész nap, valaki jöjjön már és vegyen ki egy gyereket a kezemből/ölemből, fejtse le a nyakamról/hátamról, főleg, hogy nekem is fáj a torkom, dögrováson vagyunk mind, jaj.
Tegnap a gyerekorvos egy nőről mesélt nekünk, aki pont úgy a 35. héten szült ikreket mint én, de teljesen egyedül van, mert a pasija, amint megtudta, hogy ikrei lesznek, lelépett szépen gyorsan (bár nekem kétségeim vannak, hogy az ikrek miatt: aki ilyenkor elmenekül, az nyilván egy gyerekkel is ugyanezt tette volna). Annyira azért nem csodálkozom ezen...na jó, szóval komolyan: szerintem lehetetlen egyedül ikrezni, vagy ha lehetséges is, hát pokoli, én nem csinálnám, sőt, én egy gyereket se vállalnék egyedül.
Az eleje például szinte teljesen kivitelezhetetlen, mert még így, hogy ketten voltunk, így is két órákat aludtam hónapokig, később meg annyira szomorú lehet egyedül gyerekezni - mert hiába, hogy Marci általában nincs itthon késő estig, már az is sokat jelent, ha megjön és filmet nézünk, vagy beszélgetünk, vagy akármi mást csinálunk (na jó, mondjuk Marci általában hajnalig dolgozik itthon is, szóval ritkaság a felhőtlen filmnézés); meg persze nagyon jó róluk is beszélgetni, meg nevetni a kis idétlenségeiken és aztán azért a legjobb látni őket együtt, meg hallgatni, ahogy Marci Lénát drágaságomnak szólítja, Marcikával meg férfiasan labdázik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése