(s)iker vol.9673452378

Szerintem ez kibírhatatlanul cuki. 

PS.: És ma mindketten többször mondták, hogy szejetem mamát és sokat nevettünk, meg voltunk orvosi ellenőrzésen és a két kilóval született kis békák mára már 13 kilósok és nagyon bátrak voltak és vidámak és aztán délután hintáztak és sokan megcsodálták őket a boltban és este falták a zöldséglevest és énekeltek a kádban, én meg teljesen meghatódtam ettől a nagyon szép naptól. 

Sok ilyet kívánok nekünk.

ilyen olasz izék

Mindig verem a mellem, hogy a gyerekszüléstől nem hülyültem el, hogy a bezártság nem tett agyhalottá, hogy pont ugyanolyan gondolkodó lény maradtam, mint annak idején, de tegnap rájöttem, hogy ez nem igaz. 

Kicsit elhülyültem, pontosabban zilálódott az agyam. Azelőtt sem tudtam egy percnél tovább figyelni semmire, mára ez egy másodpercre redukálódott, úgyhogy iszonyat nagy nyűg nekem most ez az olasz tanfolyam. 

És nem szeretem. Nem szeretem, nem tehetek róla. Nem szeretem ezt a nyelvet valamiért, pedig küzdök a rossz érzéseim ellen, de valamiért egyáltalán nem ragad magával az olasznak semmilyen része, hiába szép tényleg, de valahogy nincs közöm ehhez a kultúrához, nem tudom miért, pedig 15 évesen még vadul olvastam Moraviát, Soldatit, Goldonit meg Buzzatit és folyton olaszul akartam tanulni, de valahogy mostanra teljesen kiveszett belőlem az érdeklődés az olasz bármi iránt. Nem, bocsánat, azért a kaja isteni és a táj tényleg gyönyörű és igen, nagyon hangulatosak a városok.

A tanár meg kedves, aranyos, az átlagos olasz tanárhoz képest egész jó is, de se szaga, se bűze, az egész olyan lapos, érdektelen, uncsi erasmusos lánykák sipítós hangon felolvasgatják a példamondatokat, ej, öreg vagyok én már ehhez azt hiszem. 

Btw olasz tanár: a múltkori óra előtt Berlusconiról tartott kiselőadást és az volt a konklúziója, hogy hiába imádja az olasz kultúrát, a tájat, az embereket, a kaját, ha egyszer a politikai helyzet itt ennyire tragikus. 

Nagyon elgondolkodtató - és a magyar gondolkodás is hasonló azt hiszem -, hogy valamiért az emberek nagy része úgy érzi, hogy a politikának semmihez nincs köze, hogy az mindentől függetlenül, légüres térben, undorítóan pöffeszkedik és mi tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Ja, egy másik érdekességet nemrég egy olasz fizikus mesélt nekünk: az olasz közigazgatásban dolgozóknak posztjuk betöltéséhez szükségük van erkölcsi bizonyítványra, ám kivételt képenek ez alól a politikusok..mondjuk szerintem az olasz politikai állapotok jól példázzák, hogy létezik a magyar politikai helyzetnél is tragikusabb. 

csak a bűntudatot, csak azt tudnám feledni

Mert bűntudatom, na az mindig van. Ha magamnak veszek bármit. Ha olasz órára megyek. Ha sétálok kicsit olasz óra után. Ha nem rohanok azonnal, ha sírnak. Ha főzök, ahelyett, hogy játszanék. Ha nem főzök. Ha nem eleget főzök. Ha adok nekik sütit. Ha nem adok nekik sütit. Ha fáradt vagyok. Ha nincs kedvem hozzájuk. Ha rájuk kiabálok. Ha blogot írok. Ha netezek. Ha vécére megyek (nélkülük). Ha olvasok este. Ha fáradt vagyok este. Ha elalszom este. Ha nem én kelek hozzájuk éjjel. Ha levegőt veszek. 

Utálom a bűntudatot, szerintem a mártíromsággal rokon ugyanis, az meg aztán a legszomorúbb valami, ami történhet egy emberrel. Szükségszerű, hogy egy anyának mindig bűntudata legyen?

PS.: A McEwan kurzus túl drága (:sírdogál) és mivel hatodába kerül a nyelvtanfolyam a mezei árnak, ha beiratkozom az egyetemre, a kevés kreditet érő (ezért olcsó) falusi állattenyésztés kurzusra járok majd (:felröhög). Őőő...minőségi csere.

"Marcika, Léna, mindenki ipam"

Mielőtt kiküldték őket, meglestem, hogy mit csinálnak, na, szerinted mit csináltak?

Hát...

Amit mostanában mindig csinálnak, ami a kedvenc tevékenységük lett...

Nem tudom, olvastak? Veszekedtek?

Hát persze! Egy könyvön huzakodtak épp. Gondolom egész nap ezt csinálják. 


PS: Egy csomó mindenről akartam még írni, de már nem akarok. Mostanában valahogy sokszor elmúlik a blogolhatnékom, úgy látszik jól vagyok.

Léna különkiadás

Léna iszonyú vicces: az üres innivalós üvegét azzal a szöveggel nyújtja át nekem, hogy sajnos elfogyott szerintem. Mostanában egyébként ő a jókislány és Marcus az evil twin (na jó, azért nem evil, állati cuki, csak hisztis meg rosszalkodik sokat és cukkolja Lénát): egyfolytában ölelgeti meg puszilgatja a combom (addig ér) és ma azt mondta egy ilyen után, hogy szejetem mamát. Egyébként meg mindig is odavoltam magamtól, hogy jól főzök, de tegnap óta, miután megfőztem életem első töltött paprikáját és a gyerekek négyszer (!!) kértek újra, gasztroistennek érzem magam. 

Hello Mom Thank you Mom Hi Mom

Divatos dolog manapság legyinteni, hogy jaj, ugyan már, gyereket csinálni, szülni mindenki tud, meg mit sírnak a gyesen lévő anyák, nekik olyan egyszerű, hát, én azóta, mióta gyerekeim vannak, nagyon máshogy látom ezt a dolgot: szerintem valamiféle díjat kéne adni a viszonylag normális emberi lényeket felnevelő szülőknek egy bizonyos ponton, mert a gyereknevelés az körülbelül olyan nehéz műfaj, mint az élsport.

Oké, tudom, a "viszonylag normális", az egy bonyolult kategória, mert minden viszonylag normális emberről kiderül végül, hogy szabadidejében rúzsozott kecskékkel fajtalankodik a saját pincéjében, de majd csiszolok még ezen a "normális" kategórián, na.

Egyébként pedig sokkoló felfedezést tettem a mai  napon, viszont az elmúlt hetek szinte kómaszerű állapota ezzel magyarázatot nyert: hetek óta koffeinmentes kávét iszunk, iszonyat, borzalom, halál.

"Mindenki le akar fogyni, még Derrick is"*

Már egy ideje akartam írni erről és én nagyon örülnék, ha tiszta szívvel Isoldénak tudnék igazat adni, de vagy túl sok hülyét ismerek, vagy tényleg ez megy a nőkkel meg a súlyukkal (ez itt lehetne és is meg vannak még variációk, de ebbe most ne menjünk bele): szóval én ismerek egy rakás súlynácit (akik persze rendesen frusztrálnak is, hiszen ha valakinek, hát nekem aztán mindig rengeteg problémám volt (van) a súlyommal, mivel a legszerencsétlenebb típusba tartozom: olyan vagyok, aki rengeteg sporttal és kifejezetten kevés kalóriával sem képes tartani a normál súlyát), akik szerint hatvan kiló, ami azért legyen inkább ötvenöt - és mondjuk harminchatos ruhaméret - fölött a nő nem nő, hanem csak gusztustalan (és lehetőleg elkerülendő) tereptárgy. 

De angol tanárként - akinek az emberek a világon mindenről beszélnek - is nagyon sokszor hallottam, hogy az ideális nő vékony és pont, nincs más tulajdonsága, ha vékony, az éppen elég. (Jó, ebbe persze bele lehet kötni, mi az, hogy vékony, mennyire vékony, hogyan vékony? Mondjuk én azért sejtem...)

Hogy ez mitől van? 

Hát, isten tudja, egyrészt változik a közízlés - fene tudja, hogy feltétlen csak a média hatására-e, ki vagyok én, hogy ezt megmondjam -, másrészt persze nyilván a média tukmálja a sok szálkás, hímnős közszereplőt (ezek elsősorban modellek persze) és amit sokat látsz, azt megszokja a szemed, az lesz kívánatos egyrészt, másrészt ezeknek a csontembereknek a piedesztálra emelésével egy egész életstílust adnak el neked és ez sokaknak bejön, blablabla, mindenki ismeri ezeket a közhelyeket. És igen, természetesen lehet olyan, hogy valaki simán csak a vékony nőkre gerjed - a 36-os, az azért már elég vékony, nem? - és tenné ezt a média nélkül is. Egyébként valahol olvastam, hogy a 36-os, az modellnek már kövér, beszarás. 

Bevallom, nekem titkon olyan elméletem is van, hogy a pedofília és a (látens) homoszexualitás/biszexualitás is bejátszanak ebbe a történetbe, nevezetesen, hogy manapság már bizonyos értelemeben szabad ilyeneket érezni, lehet titkos vágyakról beszélni, az egész világ sokkal nyíltabb és megengedőbb ezekkel - persze, ugyanakkor meg nagyon nem, tudomtudom, ez most mellékszál, de értitek.

Mondjuk a súlynáci férfiakról (persze nőben is iszonyú sok ilyen van) mindig ez a párocska jut eszembe: a sztori persze tök banális, ezer ilyen akad, viszont ez a kirakatban (meg az amerikai szennylapokban) volt és annyira tipikus, szóval a fickó összejött a képeken látható csajjal valami forgatáson, feleség, gyerekek hátrahagyva, új csaj elvesz, boldogan élnek, míg...míg fel nem tűnik egy (ezer) másik nő, aki vékonyabb. 

Konkrétan olyan interjú volt a csajjal az egyik butaújságban (mi az, hogy minek olvasok ilyet, ezek nagyon fontos olvasnivalók), ahol arról nyekereg, hogy az ő drága mókuskája csak a nagyon vékony lányokat szereti és neki meg kell felelnie, ha nem akarja, hogy elhagyja (! mondjuk nyilván joggal aggódik, hiszen mókuskája a feleségét is elhagyta érte) és ő ezért már soha nem eszik cukrot, meg leginkább semmit és néha elmegy ilyen súlyrehabokra, hogy azér ne kattanjon bele annyira a fogyókúrákba, mert persze nyilvánvalóan anorexiás, vagy legalábbis jó úton halad afelé. 

Ilyenkor persze az ugrik be nekem, hogy szegény nők, de aztán jobban átgondolva a dolgot: nem, nem szegény nők. Mert persze, nem kell kövérnek lenni, mert a kövérség tényleg nem szép (őszintén szólva engem idegesítenek a túlsúly kampányok, amik a természetes nőket reklámozzák, persze értem én, hogy miért van ez, például ezért (btw ezért a prosztó címért nagyon csúnyán a cikk írójának az orrára kéne koppintani, de ez most más kérdés), de azért a nők nyilvánvalóan vastagon benne vannak ebben az össznépi játszmában azzal, hogy meg akarnak felelni bármi áron, hogy kiszolgálják a súlynácik igényeit a veszett fogyókúrázással, meg az észnélküli fitness hisztériával. 

Milyen vicces lenne, ha egy szép napon az összes eddig tic-tacon élő nő szalonnával kezdené tömni magát és rettenetesen meghízna és a férfiak bánatukban egymásra fanyalodnának - kéne csinálni egy ilyen amerikai komédiát, Eddie Murphy biztos kiváló lenne a főszerepben, lehetne nyomni mindenféle altesti poént, ó, nagyszerű film lenne. 

* nagyon régen, úgy száz évvel ezelőtt, amikor voltak még piszkos punkok a szigeten és nekünk hetijegyünk volt, a tesómmal egyszer valamelyik színpadnál arra lettünk figyelmesek, hogy egy zenekar délután négykor teljes meggyőződéssel ezt a számot nyomatja, hogyaszongya mindenki volt már szerelmes, még Derrick is, mindenki le akar fogyni, még Derrick is. Nagyon szürreális volt.




PS.: Ja és persze a súlynácik mindig a magas lányokat preferálják, tehát a 175-180 centis lányoknak kell ötvenöt kilósnak lenniük, nem a 160 centiseknek, mert az világos, hogy a súlyodhoz képest nem mindegy milyen magas vagy. 

Houston quadruplets

Vajon hány ilyen történt már a világon? Elképesztő.




PS: Ja, tényleg, én is ott szültem, ahol ő, vicces. Igazából teljesen olyan, mintha álmodtam volna, hogy Texasban szültem két gyereket, meg ott laktunk. 

(s)iker vol.76593728312345

Azt hiszem, a gyerekeknek van ikernyelve, nagyon érdekes. 

Megfigyeltem, hogy pont olyanok, mint a macskák, akik egymásnak nem nyávognak (a macskák nagyon ijesztően kommunikálnak, csak ülnek és nézik egymást), na, az én gyerekeim egymással nem beszélnek emberi nyelven, csak halandzsázva - és ez csak azóta van így, mióta tudnak beszélni, régebben inkább csak nézték egymást, mint a macskák...
Nagyon izgalmas ez az ikrezés, sokszor tényleg teljesen olyan, mint valami kísérlet.

Feljegyzések a mormoták házából

Éjjel pocsékul alszunk - megint velük aludtam -, köhögnek sokat, gyógyszert kell beadni, szörcsögnek, sírdogálnak, de hajnalra valahogy azért sikerül elaludnunk és hát izé...délig aludtunk végül. Én nem tudom ezek a gyerekek hogy csinálják, de rengeteget tudnak aludni. Mert ez még úgy is durva, hogy tízkor feküdtek le, jó, az igaz, hogy szegények sokat ébren voltak éjjel.

Az anyámnak mindig az volt a mániája, hogy az alvás drog és minél többet alszol, annál többre van szükséged még és még, ami szerintem így is van: majd' meghalok, olyan álmos vagyok.

Ma megyek először az egyetemi olasz tanfolyamra, hát kíváncsi vagyok. Mondjuk az olasz nyelvoktatás tragikusságából kiindulva nem sok jóra számítok, bár titkon reménykedem, hogy jobb lesz, mint az előző volt, amit végül otthagytam, mert csak körmöltük a nyelvtant vég nélkül, micsoda marhaság.






update: kicsit aludtam még velük a délutáni alvás keretében is, őőő, hülyére aludtam magam, úgy tűnik és még mindig álmos vagyok. Jó, hogy pár hónap alvásdeficitem van azért, nem egyszerű az élet úgy december eleje óta. 

Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Valamelyik este, amikor épp Marcinak volt jelenése ordító-köhögő-hörgő, ámde végtelenül aranyos (ezt minden irónia nélkül mondom, valami ultracukik most, a betegség ellenére) gyermekeinknél, akkor azért elmélkedtem a szakításokról, mert annyira nincs időnk (meg terünk) egymásra, hogy olyan, mintha szakítottunk volna, esküszöm, mikor külön szobában alszunk, néha azt érzem, hogy kitéptek egy darabot a szívemből (a házasságokat erősen megtépázó gyermekvállalás című tabutémát egy másik gyújtóhangú postban szeretném feszegetni), tiszta melodráma, örültök? Ilyen kell a blogokba, nem? 

Na jó, szóval a szakítások kapcsán Istvánon gondolkodtam, István volt nekem a drámai kamasz szerelmem, akivel húsz (HÚSZ) éve találkoztam és vagy nyolc évet gyepáltuk egymást, de nagyon durván, volt ott minden, boldogság, nagy szerelem, féltékenység, sírás-rívás, veszekedés, verekedés, megcsalások, terhesség, abortusz, alkoholizmus, munkanélküliség, szex, hazugság, video, dráma a köbön egyszóval. (Milyen blogot írtam volna akkor, tejóég.)

Az eleje az ilyen hiperromantikus, ámde mégis csúnya történet: István az előtte lévő pasim barátja volt és szó szerint elszedett tőle, mert egyszer csak egymásba szerettünk, kábé egy perc alatt (előtte szívből gyűlöltük egymást, milyen elcsépelt). Igazából nem is emlékszem, hogy hogyan, vagy miért lett vége mégis végül, mert a szakítás napi rutin volt nálunk évekig. 

Igazából ez csak a bevezető volt ahhoz, amit mondani akartam, szóval valamikor, még Amerikában Istvánt bejelöltem a Facebook-on és kicsit beszélgettünk, hogy kivel mi van, szóba került a kapcsolatunk is és akkor valami olyasmit mondott, hogy régi szép idők, mikor lecsaptalak a Bandi kezéről. 

Emlékszem, ezzel a mondattal teljesen letaglózott: értitek, én itt szenvedek miatta éveket, eltéphetetlen kötelékről meg fájdalmas hiányról agonizálok mindenkinek, aki él és mozog és a mai napig úgy emlékszem az egészre, mint fiatalaságom meghatározó viszonyára, erre ő simán elintézi egy ilyen béna szöveggel  a találkozásunkat. 

Nincs objektív helyzet, minden attól függ, benned hogy jelenik meg. Oké, oké, de pont az a kiborító, hogy benne így jelenik meg. Fene a pofáját, még a melodrámámat is lekicsinyli. (morogva el)

Léna különkiadás

Meg fogom tanítani Lénát olvasni: toporzékolva hisztizik, hogy olvassunk neki egész nap, igen, szó szerint egész nap, de már nem bírjuk.

Dr Spock azt tanácsolja, hogy gyakran olvassunk együtt a gyerekkel, azaz ő nézegesse a saját könyvét, mi meg olvasgassunk (mert ezzel megtanulja, hogy olvasni jó, lám, lám, a szülő is milyen sok időt tölt ezzel a remek tevékenységgel). 

Haha, Dr Spocknak találkoznia kellett volna Lénával: nincs ilyen, hogy saját könyv, meg az ő könyve, bármit, ami könyv alakú, sürgősen fel kell olvasni neki (sok fényképen a telefonkönyvet tanulmányozza elmélyülten, nos, azt már eldugtuk). 

Dr Spock azt is tanácsolja, hogy minden nap olvassunk a gyereknek legalább egyszer. Jó, azt nem mondja, hogy hány órán keresztül egyszer, Léna szerint mondjuk úgy...tíz; tényleg nagyon kimerítő. 

Egyébként erről a zseni kislányról olvastam, hogy megőrjítette a szüleit az olvastatási mániájával. Remélem Léna nem lesz zseni kislány, a zsenikre sok kellemetlenség vár a világban szerintem.




PS.: Persze lehetne az a trükk, hogy vidám arccal felolvasom az aktuális könyvemet és mindenki jól jár, de sajnos a dolog nem ilyen egyszerű: Léna kirángatja a saját könyvemet a kezemből, nézegeti, elkezdi felolvastatni, persze unalmasnak bizonyul, majd azonnal hozza a saját kis könyveit, hogy óvasokóvasok. 

változó idők

A húszas éveimet átsírtam. A harmincasokat átmosogatom.

(külön)blogger

Mióta ismét rájöttem, hogy mennyire idegesítenek a kommentek (nem tudom mit képzeltem persze, amikor megint kacérkodtam ezzel a kommentes bloggerséggel, mert az az igazság, hogy engem még a kedves kommentek is idegesítenek, bár csak homályosan érzem, hogy miért), sőt, azok a kommentek is idegesítenek, amiket elképzelek, nos, azóta egész kis különblogom van titkos bejegyzésekből. 

Innen már csak egy ugrás az íróasztal fiókjába rejtett füzet, nem?

Marcika különkiadás

Marcus eleinte mindig úgy mondta a mackót, hogy makkó, szerintem ez a legcukibb szó a világon, de az még cukibb, hogy most már tudja jól, de az anyukája kedvéért mindig úgy mondja, hogy mackómakkó és közben édesen mosolyog. 

Össze fogják pisilni magukat a lányok érte, ha harminc éves bankár lesz, a ladykiller mosolya egyszerűen ellenállhatatlan. Sajnos elég valószínű, hogy addigra már nem mondja majd, hogy makkó...

ahogy a dolgok vannak

Persze a nyavalygásom ellenére szeretek velük aludni és hallgatni a cuki szuszogásukat - tegnap elemlámpával olvastam is a takaró alatt, hogy ne érezzem, hogy az én életemnek már befellegzett, meg aztán olvasás nélkül egyszerűen elsorvadok.

Az más kérdés, hogy olyan kényelmetlen a szobájukban lévő ágy, hogy reggelre mindig úgy érzem, mintha összerugdostak volna - azt hiszem ezért is van, hogy hiába alszom sokat, olyan, mintha napok óta nem aludtam volna, pocsék. 

A Valentin napról egyébként az jutott eszembe tegnap, mikor Marci két éve a kapun át kihajtva elütött egy biciklist, rémes volt, szerencsére nem lett semmi baja, bár lelkére kötöttem, hogy vizsgáltassa meg magát a kórházba érve (egy orvostanhallgató volt, mint kiderült). 

Nem, mi nem ünnepeljük a Valentin napot, egyszerűen eszünkbe sem jut igazából, nekem csak a Facebook postokból kezdett derengeni ez a jeles ünnep. 

Egyébként a Facebook postok olyanok nekem mostanában, mintha valami idegen bolygóról szóló tudósításokat olvasnék: annyira be vagyok zárva a saját életembe, hogy szinte már elképzelhetetlen, hogy van ezen kívül más is a világban. 

Akinek nincs gyereke, az úgy képzelje el az elmúlt két évemet, mint egy vizsgaidőszakot, amiben egyfolytában tanulnia kell(ett) és semmi mást nem csinálhat(ott). Egy gyerekekkel töltött nap után meg olyan más dolgokkal foglalkozni - már ha éppen lehet -, mint amikor az uszodában feljövünk a víz alól. Vagy éppen lemerülünk alá, kinek melyik tetszik.

Összességében elég szomorkásan telik az élet: a gyerekek folyton betegek, így sose megyünk sehová, nem kirándulunk, Marci ideges, mert sose halad semmivel, én meg a fél karomat odaadnám egy szabad estéért. (Már egy olyan este is jó volna, amit nem a gyerekek szobájában töltök, nem vagyok telhetetlen)

csak a szokásos

Épp arról értekeztem, hogy legyetek megértőek velem, amiért csak a gyerekekről beszélek és egy érdekes kísérletet is vázoltam, amivel kipróbálhatja mindenki, hogy milyen is ez az egész, amikor Léna egyetlen mozdulattal kitörölte a bejegyzést. Tulajdonképpen nagyon is szimbolikus ez a mozdulat - az életemmel is nagyjából ez történik most épp.

Ja, még azt is mondtam, hogy természetesen megint mindketten betegek, lázasak, köhögnek, csak velem alszanak el, stbstb, olvassátok el a januári bejegyzéseket. 

Igazából meg sem lep a dolog, sőt, egyelőre nem is készültem ki annyira (csak nem szabad belegondolnom, hogy várhatóan két hét szobafogságra vagyok ítélve, ami embertelen, azt is kipróbálhatjátok), csak házimunkát ne kéne végeznem: mindkét gyerek egész nap rajtam csüng, az ölemben ülnek, fogni kell a kezüket egyfolytában, én nem is értem, hogy mi miért és hogyan szoktunk még mindig enni, rejtély.





PS: Komolyan elkezdtem azon gondolkozni, hogy kiveszem őket a bölcsiből, nem sok hasznát látom ugyanis. Mivel átlagosan heti három nap után két hetet itthon vannak, megszokni, megszeretni nem tudják, mindig tök kiszámíthatatlan, hogy mennek vagy sem, ez nyilván nem tesz jót a szorongásaiknak sem, mi meg a három nap bölcsin kívül csak szenvedünk folyamatosan, amikor betegek alig van alvás, egy pillanatot sem vagyunk kettesben, iszonyú hisztisek, sehová nem tudunk menni - összességében a bölcsi inkább árt, mint használ, sajnos erre jutottam.

uncsi

Sztoikus nyugalommal hallgattam, ahogy Marcus köhögött a vacsoránál - végülis szép eredmény, három nap a bölcsiben egészségesen -, tudtam úgyis, hogy egy perc múlva újra betegek lesznek, de sajnálom nagyon: annyira jó fejek, mikor egészségesek, össze sem lehet hasonlítani őket a beteg, nyavalygós, nemalvós, ordítós hisztérikákkal, amikké betegen válnak. 

Azt hiszem átnevezem a blogomat betegek a gyerekeimre, vagy ilyesmi, állati izgalmas lesz.

Pedig mindig van egy csomó érdekes dolog, amiről beszélni akarok, aztán mostanában valahogy elszállnak, össze kell szednem magam. Az az igazság, hogy egyfolytában alszom: délután is sokszor be kell menni hozzájuk, hogy elaludjanak, este meg végképp - ma pont nem -, aztán ilyenkor én is leheveredek és persze mindig elalszom, állati jót tesz az idegeimnek amúgy. 

Sajnálom, hogy ilyen uncsi vagyok mostanában, azt hiszem kiegyenesedett az EEG görbém a sok alvástól.

bölcsi, szorongás, bűntudat*

Vajon a szeparációs szorongás olyan a gyerekeknél, mint a szerelmeseknél a féltékenység? 

Hogy az égvilágon semmi köze a célszemélyhez, csak és kizárólag bizonytalanságot jelent? 

Mert ha így van, akkor az anyai bűntudatnak újabb rétegét sikerül mostanság kapirgálnom, amikor szívszaggatóan zokogoknak a bölcsi ajtajánál, én meg azon elmélkedem, hogy a könnyek tulajdonképpen inkább azt jelzik, hogy rosszul végezzük a dolgunkat és a gyerekek bizonytalanok és félnek, hogy nem megyünk értük, nem pedig azt, hogy nagyon szeretnek minket és velünk akarnak lenni.

*hamarosan rendezek egy ilyen című filmet. 

Egyébként pedig, ha minden igaz, Ian McEwan előadásra fogok járni az egyetemen, bibibí.

Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Aki nem érti, hogy az ember miért az anyját hívja mamának a nagyanyja helyett, az azt hiszi, hogy József Attila a nagymamájáról írt verset?

PS.: Btw Mama. Istenem, bár így tudnék reagálni a hisztire: Én még őszinte ember voltam,/ ordítottam, toporzékoltam./Hagyja a dagadt ruhát másra./ Engem vigyen föl a padlásra./ Csak ment és teregetett némán,/ nem szidott, nem is nézett énrám

Léna különkiadás

Szia Léna, jó volt a bölcsiben?
(nevetgél) Igen.
Mit csinált a bölcsis néni?
Énekejt. 
Szereted a bölcsis nénit?
Nem. 
Szereted a mamát?
Nem, 
Szereted a papát?
Nem.
Szereted a Marcit?
Nem. Lénát, Lénát szejeted. 






PS.: Marci reakciója: a kis pszichopata!

x

Borzasztóan haragszom mindenkire, aki ablakon kiugorva fejezi be az életét. 

Én egyébként a lelkem mélyén még mindig várom, hogy az apám hazaérkezzen és elmesélje, hogy csak viccelt, hogy az egész nem igaz.

breaking news

Be kell iratkoznom egy kurzusra az egyetemre, hogy olcsón járhassak olasz tanfolyamra meg konditerembe, teljesen beizgultam az egyetem gondolatától, ó, kéj, ó, mámor, EGYETEM.

"ültem már repülőgépen, magasból ő is kicsinek látszik"

Ősembernek érzem magam: nincs iPhone-om és nem tudok vezetni.

de jó, hogy nem tudtok kommentelni

Azt hiszem rájöttem, hogy miért lett öngyilkos az apám. 

Úgy értem rájöttem, mi volt a trigger. Nem mintha ez bármennyit is lendítene rajtam, mi a csudának gondolkodik ezeken az ember, fel nem foghatom. Akármitől halt meg, már nem él. 

Még mindig nagyon furcsa, még mindig nem tudok mit kezdeni ezzel - csak forgatom a fejemben, lejátszom az utolsó heteit, napjait, bűntudatom van, hogy veszekedtem vele egy csomót, mert szegény borzasztóan idegesítő volt, a legidegesítőbb depressziós, akit hátán hordott a föld, a végtelenségig tehetetlen volt és tényleg nem akart semmit, semmit, csak nem lenni. Milyen szomorú.

parole, parole

Vajon hány magyar két éves aktív (vagy akár passzív) szókincsében szerepel a ferde torony?

back to normal

ahol tud, segít

Akárhogy csűröm-csavarom, mindig arra jutok, hogy én nagyon haragszom a világra azért, mert senki nem segít nekünk, úgyhogy el is határoztam, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor én valamilyen módon fogok segíteni kisgyerekeseknek - persze főleg ikreseknek szeretnék, mert az ikrezésről pontosan tudom, hogy mennyire nehéz. 

Most egyelőre csak annyit tudok másoknak segíteni, hogy ruhákat adok ajándékba, az nekem mindig nagyon jó érzés, mert én is annyira hálás voltam annak idején, mikor mi kaptunk rengeteg ruhát. 

 

panaszképpen mondom

Hogy majd lesz több időm magamra. És milyen más lesz. És jót tesz majd nekik is. A bölcsi majd mindent megváltoztat. 

Hát, az biztos, hogy megváltoztatott mindent: most már nemcsak nappal kell velük lennem egyfolytában (merugye öt nap bölcsi után ötven nap itthon lázasan köhögés következik), hanem éjjel is, hulla betegek vagyunk mindhárman amióta csak beléptünk a bölcsi kapuján, a gyerekek idegbetegek folyamatosan, nyilván nemcsak a terrible twos miatt, hanem mert betegnek lenni szörnyű, ezerrel jobban csimpaszkodnak, stbstb. 

Kezdek hinni az otthoni iskoláztatásban - pokolba a bacigazda közösséggel, de komolyan. 

PS: A bezzeganyán szokott írni egy ikres csaj a megpróbáltatásairól és egy másik ikres egyszer valami ilyesmit beszólt neki, hogy miért érzem minden írásodból, hogy szerinted az ikrezés szívás? És akkor nekem nagyon viszketett a tenyerem, hogy válaszoljak neki, hogyaszongya talán mert az? Aranyosak, imádom őket, de ami most itt folyik, azt az ellenségemnek se kívánom. 

Nem lehetne most két évet átaludni?

reggeltől-estig, éjjel-nappal

rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés, rikácsolás, ordítás, nyavalygás, nyögés, toporzékolás, bömbölés, földön hempergés, nyüszögés, erőszakos üvöltözés, szipákolás, hüppögés, lökdösés, veszekedés. 

Csak azért lehet elviselni, mert olyan eszméletlenül szépek. 

a hard day's night

Szerinted van két évesek szüleinek segélyvonal?

Majd mi csinálunk.

A kommentelés szabályai

Okulva a régi kommentekből - eszméletlen sok volt egyébként, több ezer, nemrég néztem -, a következőket kell tudni a kommentelőknek: engem alapvetően halálra idegesítenek a kommentek, de nem azért, mert nem érdekel az olvasók véleménye - de, nagyon is érdekel, sőt, a problémám pont ebből fakad - , hanem inkább magam miatt: egyrészt nem szeretem túlértékelni a blogot, nem szeretek túlzott jelentőséget tulajdonítani sem az én csapongó érzéseimnek, tudálékosságomnak, stb sem mások csapongó érzéseinek, tudálékosságának, stb. és a kommentektől, meg a sokszor teljesen meddő vitáktól, kioktatásoktól, összecsapásoktól az egész kommentelősdi-blogosdi elkezd önálló életet élni és az engem zavar.

Úgyhogy aki  egy kicsit is szereti ezt a blogot, az ne álljon le csak azért kommentelni, hogy valamit odaböffentsen, ha szabad ilyet kérni. 

Ne kezdjen kioktatni, ne kezdje megmondani, hogy nekem mit hogy kéne, mi jó, mi nem jó - csináljunk úgy, mintha autonóm lények beszélgetnének, vitáznának, legyenek építő megjegyzések, meg ilyesmikre gondoltam. 

Ja, azt külön kérem,  hogy ne jegyezzétek meg minden másnap, hogy mennyit nyavalygok: hát persze, hogy nyavalygok, ezért írom ezt a blogot - nincs is csodásabb, mint egy jót vinnyogni itt, trust me. Aztán azt sem kell feltétlen hangsúlyozni, hogy mit nyavalygok, de jó nekem, bezzeg az afrikai éhezőknek/börtönlakóknak/hajléktalanoknak/háborús menekülteknek/stb.

Majd én tudom milyen nekem. Játsszuk azt inkább, hogy beszélgetünk. Felnőtt emberek módjára. Szépen. 

Na, díl?

"betegbeteg"

Énnemtom mit jön mindenki a kakival meg a pelenkázással, ha valami gyermekvállalási mumust kell említeni - soha eszembe se jutott rosszul lenni a kakitól, van jöbb ötletem, ha borzongani akartok: amikor Marcust a köhögőrohama közben ölelgetem és miután visszafektetem, valami egészen penetráns szagú gyomortartalmat találok a ruhámon meg a karomon, na az, az már valami, arról beszélgethetünk.

Én bármit megtennék, hogy ne legyenek betegségek a világon.

"Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap. Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap. Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel; ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel."

Az oké, hogy nagyanyáinknak eszébe sem jutott más a gyereknevelésen és a háztartáson kívül szabadidős tevékenységként (ez vajon igaz? nyilván nem), de hogy a fenébe bírták ki ezt az egészet? Mindenféle gépek meg segítség meg lelki támasz nélkül? Jó, biztos ott volt(ak) a szomszédasszony(ok) beszélgető partnernek, a gyerekek meg eljátszottak az ő(k) harminc gyerekével. Nem tudom.

A nagymamám például szegény városi asszony volt négy gyerekkel (öt lett volna, csak az egyik meghalt a háborúban pár hónaposan) és egy költő férjjel, több generáció együttéléséről szó sem volt már akkoriban sem (azért mondtam a városit, mert talán vidéken ez más lehetett akkor még), nem segített neki senki, nyomorogtak, háború volt, a nagypapámat egy időre elvitték munkaszolgálatra és ő mégis talpon volt egyfolytában és valamilyen rejtélyes módon nem őrült bele az életébe, nem ivott, csak tette a dolgát fáradhatatlanul, én meg már attól is halni akarok, ha napi húsz órában Annapetit kell olvasnom...(jogosan, teszem hozzá alig hallhatóan)

És ha ő eszembe jut, akkor mindig elszégyellem magam az igényeimmel, hogy én szeretnék néha a gyerekek nélkül lenni egyedül vagy Marcival, meg szeretnék olvasni és filmeket nézni és moziba menni, meg majd meghalok egy mosogatógépért, meg dolgozni akarok, pedig nyilván örülnöm kéne, hogy lyuk van a seggemen. 

PS.: Ja, kommentelni csak külön a post címére kattintva lehet, valószínűleg valami baj van a template-tel és nem lehet megjavítani.