Valamelyik este, amikor épp Marcinak volt jelenése ordító-köhögő-hörgő, ámde végtelenül aranyos (ezt minden irónia nélkül mondom, valami ultracukik most, a betegség ellenére) gyermekeinknél, akkor azért elmélkedtem a szakításokról, mert annyira nincs időnk (meg terünk) egymásra, hogy olyan, mintha szakítottunk volna, esküszöm, mikor külön szobában alszunk, néha azt érzem, hogy kitéptek egy darabot a szívemből (a házasságokat erősen megtépázó gyermekvállalás című tabutémát egy másik gyújtóhangú postban szeretném feszegetni), tiszta melodráma, örültök? Ilyen kell a blogokba, nem?
Na jó, szóval a szakítások kapcsán Istvánon gondolkodtam, István volt nekem a drámai kamasz szerelmem, akivel húsz (HÚSZ) éve találkoztam és vagy nyolc évet gyepáltuk egymást, de nagyon durván, volt ott minden, boldogság, nagy szerelem, féltékenység, sírás-rívás, veszekedés, verekedés, megcsalások, terhesség, abortusz, alkoholizmus, munkanélküliség, szex, hazugság, video, dráma a köbön egyszóval. (Milyen blogot írtam volna akkor, tejóég.)
Az eleje az ilyen hiperromantikus, ámde mégis csúnya történet: István az előtte lévő pasim barátja volt és szó szerint elszedett tőle, mert egyszer csak egymásba szerettünk, kábé egy perc alatt (előtte szívből gyűlöltük egymást, milyen elcsépelt). Igazából nem is emlékszem, hogy hogyan, vagy miért lett vége mégis végül, mert a szakítás napi rutin volt nálunk évekig.
Igazából ez csak a bevezető volt ahhoz, amit mondani akartam, szóval valamikor, még Amerikában Istvánt bejelöltem a Facebook-on és kicsit beszélgettünk, hogy kivel mi van, szóba került a kapcsolatunk is és akkor valami olyasmit mondott, hogy régi szép idők, mikor lecsaptalak a Bandi kezéről.
Emlékszem, ezzel a mondattal teljesen letaglózott: értitek, én itt szenvedek miatta éveket, eltéphetetlen kötelékről meg fájdalmas hiányról agonizálok mindenkinek, aki él és mozog és a mai napig úgy emlékszem az egészre, mint fiatalaságom meghatározó viszonyára, erre ő simán elintézi egy ilyen béna szöveggel a találkozásunkat.
Nincs objektív helyzet, minden attól függ, benned hogy jelenik meg. Oké, oké, de pont az a kiborító, hogy benne így jelenik meg. Fene a pofáját, még a melodrámámat is lekicsinyli. (morogva el)
