Persze a nyavalygásom ellenére szeretek velük aludni és hallgatni a cuki szuszogásukat - tegnap elemlámpával olvastam is a takaró alatt, hogy ne érezzem, hogy az én életemnek már befellegzett, meg aztán olvasás nélkül egyszerűen elsorvadok.
Az más kérdés, hogy olyan kényelmetlen a szobájukban lévő ágy, hogy reggelre mindig úgy érzem, mintha összerugdostak volna - azt hiszem ezért is van, hogy hiába alszom sokat, olyan, mintha napok óta nem aludtam volna, pocsék.
A Valentin napról egyébként az jutott eszembe tegnap, mikor Marci két éve a kapun át kihajtva elütött egy biciklist, rémes volt, szerencsére nem lett semmi baja, bár lelkére kötöttem, hogy vizsgáltassa meg magát a kórházba érve (egy orvostanhallgató volt, mint kiderült).
Nem, mi nem ünnepeljük a Valentin napot, egyszerűen eszünkbe sem jut igazából, nekem csak a Facebook postokból kezdett derengeni ez a jeles ünnep.
Egyébként a Facebook postok olyanok nekem mostanában, mintha valami idegen bolygóról szóló tudósításokat olvasnék: annyira be vagyok zárva a saját életembe, hogy szinte már elképzelhetetlen, hogy van ezen kívül más is a világban.
Akinek nincs gyereke, az úgy képzelje el az elmúlt két évemet, mint egy vizsgaidőszakot, amiben egyfolytában tanulnia kell(ett) és semmi mást nem csinálhat(ott). Egy gyerekekkel töltött nap után meg olyan más dolgokkal foglalkozni - már ha éppen lehet -, mint amikor az uszodában feljövünk a víz alól. Vagy éppen lemerülünk alá, kinek melyik tetszik.
Összességében elég szomorkásan telik az élet: a gyerekek folyton betegek, így sose megyünk sehová, nem kirándulunk, Marci ideges, mert sose halad semmivel, én meg a fél karomat odaadnám egy szabad estéért. (Már egy olyan este is jó volna, amit nem a gyerekek szobájában töltök, nem vagyok telhetetlen)
