kieg. az előzőhöz

Elmentem futni, hogy majd jól kifutom az ingerültséget, erre tessék, kiment a bokám és az mp3-lejátszóm megint lemerült, mert véletlenül bekapcsolva hagytam, eh, rémes ez a mai nap, legyen már vége.

Míg idegbajosan bolyongtam kicsit futás után, azon gondolkoztam, hogy az anyasággal kapcsolatos irreális elvárásaimról márpedig az anyám tehet: az anyám, aki már-már nem is emberi módon volt erős, akinek eszébe se jutott velünk barátkozni (tudjátok, van ez a trend, hogy legyünk a gyerekeink barátai, hát, szerintem ne legyünk, azzal csak összekeverednek a szerepek és teljesen félrecsúszik a viszonyunk. Láttam sok ilyet: senki se értette, hogy pontosan mit és hogyan kéne csinálnia, aztán tele volt az egész kapcsolat hazugsággal és tiszteletlenséggel meg kijelöletlen határokkal), de ennek ellenére pontosan tudtuk, hogy bármivel fordulhatunk hozzá és mindig ott lesz a bajban igazi bástyaként még felnőtt korunkban is, ugyanakkor pont ez a bástyaság, ez az, ami nekem nehézzé teszi, hogy megfeleljek annak a szerepnek, amit megtanultam tőle: mert az anyám soha egy könnycseppet nem ejtett - én mindig annyira meg vagyok döbbenve, ha a barátnőim vagy Marci mesélnek az anyjuk kiborulásáról; hát nálunk ilyen soha nem volt, el sem tudom képzelni milyen lehet egy bármilyen gyengeséget mutató anya -, mindig derűsnek tűnt, vicces és kedves és érdekes volt, soha nem ijedt meg, nem aggódott, nem panaszkodott, elképesztően kemény fából faragták; túl kemény fából, azt hiszem.

Meg még azon is gondolkodtam, hogy utálom ezt a megfejtési kényszeremet, hogy ha rossz a kedvem, akkor ások egy csomót, hogy vajon mitől, ahelyett, hogy megvárnám, míg eltűnik. Kit érdekel, hogy miért van? Jó, nem, helyesbítek: miért kell MINDIG az okokat kutatnom? És miért hiszem, hogy okosabban megoldom, ha tudom valaminek a miértjét?

Aztán persze ez az öngyilkosság téma is foglalkoztat; amikor az apám meghalt, akkor meggyőződésem volt, hogy nekem a legjobb az olvasásterápia: az régen is bejött és tudom magamról, hogy ha olvasok egy jelenségről, történésről, akármiről ami nyomaszt vagy problémás vagy fáj, akkor nagyon jól fel tudom dolgozni. Vettem is ilyen öngyilkosos könyveket még Amerikában, de valahogy egyszer csak mindeggyikkel eljutottunk istenhez, én meg nem akarok istenhez jutni, nem értem egyáltalán az istenhez jutást, sose értettem.

Egyébként bevallom, nekem az is felfoghatatlan, hogy sokan akkor térnek meg, amikor valami nagy baj történik velük. Nem értem. Nem olyankor kéne végképp letenni arról, hogy isten segít vagy - csak halkan merem hozzátenni -, hogy egyáltalán létezik? Szóval nem, én nem tudok istennel mit kezdeni, én egyedül dolgozom, meg van még pár kedves külső segítőm, de hogy egy láthatatlan hatalommal vitassam meg az apám erőszakos halálát és esetleg arra jussunk, hogy annak valamiféle örömteli célja volt...hát izé. Nem, inkább nem, köszönöm.

Aztán könyvek helyett próbálkoztam netes oldalakkal, de mind ordas közhelygyűjtemény volt, egy darab személyes élményt nem találok sehol, persze nyilván nem magyar oldalakat kéne olvasgatnom.

És hogy ezt most miért mondom? Nem tudom, valahogy meggyőződésem, hogy ez a feldolgozatlan gyász is hozzájárul a rejtélyes rossz érzéseimhez mindig és akarok vele valamit kezdeni.