Az milyen utálatos, amikor hiába vagyok délutánig szabad, mégis reszketős idegbetegség gyötör egyfolytában és türelmetlen vagyok és kiabálok és gyűlölöm magam emiatt. Van aki megoldja az anyaságot az ilyen bűntudatok nélkül? Pedig tényleg annyira nagyon cukik és viccesek és nem problémásak egyáltalán, én meg sárkánykodom, hát rémes figura vagyok egyszerűen.
Engem annyira zavar, hogy superhero és csilingelően vidám és angyali viselkedést várok magamtól és folyamatosan csalódnom kell, emiatt persze állandóan kalap szarnak érzem magam és meggyőződésem, hogy a gyerekeim lelki sérültek lesznek, amikor ideges vagyok és undok, persze józanabb pillanataimban pontosan tudom, hogy ez nevetséges és hogy mindent teljesen jól csinálok és hogy miért ne lehetnék néha én is türelmetlen, de valahogy mindig ott lappang ez az undok, fullasztó bűntudat is. (Persze világos, hogy mindenről a szar hormonok tehetnek: nem lehetne úgy, hogy amikor az ember párban él, akkor minden második hónapban a pasi menstruál? A terhességet ugyanígy akartam volna: a felénél átveszi a férfi. Nekem végig borzasztó volt, igaz a legelején jobban hánytam. a végén meg szülni kellett (és akkor is hánytam még), hát izé, fene tudja melyik rész lett volna jobb szegény Marcinak...)
Ez elmúlik valaha, vagy ilyen típus vagyok, nyugodjak bele? Vagy csak nincs önbizalmam?
Olyan utálatos ez is, hogy az embernek fogalma sincs, hogy jól csinálja-e a dolgokat, hogy nincs semmi visszajelzés, hogy egyetlen anyát sem ismerek, hogy senkinek nem tudok beszélni ezekről a dologkról, eh, már megint csak az derül ki, hogy iszonyú magányos vagyok, persze, itt van Marci, de egyrészt egy csónakban evezünk, meg amúgy sem akarom gyötörni ezekkel a dolgokkal, a férfiak úgyis mindent megoldani akarnak, a nyavalygás hallgatása nem megy jól nekik. Nem tudom, nem jó azért ez a külföldi élet, mindig csak az derül ki. Annyira borzasztóan egyedül van az ember itt mindennel, még akkor is, ha nem, értitek; vagy nem.
Egyébként meg persze, hogy magányos vagyok, tegnap este is elfogott a borzasztó ősmagány, úgy felhívtam volna az anyámat - és nem "vagy valakit", nem akarok csak úgy, valakivel beszélni, én nem "csak úgy" beszélni akarok, én érdemben akarok beszélni -, dehát.
Hát ezt most köszi.
VálaszTörlésSzinte szóról szóra ugyanezt írtam volna én is most. Majd 9 éve vagyok anya, és ma elértem a mélypontjára.
Na szóval elméletem szerint a bénaanyaság miatti fullasztó bűntudat fiziológiás, hogy úgy ne mondjam, evolúciós, és utódgondozási célokat szolgál, mert így jobban igyekszik az ember. A természet bebiztosította, hogy a szereteten kívül legyen még valami, ami az utód életben maradását segíti. Szóval a bűntudat csak azt jelenti, hogy normálisan működsz.
VálaszTörlésMindazonáltal utálom, hogy így kibaszott velünk a természet. Már ha igaz az elméletem.
Ja, és nem ismerek olyan anyát, akinek ne lenne időnként bűntudata.
Szépen hangzik, és lehet, hogy valamennyire igaz is, hogy a büntudat evolúciós érdek, de az én elméletem meg az, hogy minket nöket eleve sokkal inkább büntudatra kondicionálnak.(nemcsak a férfiak, hanem sokszor, föleg anyaság-témakörben, kedves nötársaink :) )
VálaszTörlésErröl meg az jut eszembe, hogy majd ha megint otthon élsz, és lesznek anya-ismeröseid, (a középkorú nöktöl mentsen meg az isten, akik már felnevelték a sajátjaikat)és beszólogatnak, ha nem is rossz szándékkal, vagy kéretlen tanácsokat adnak, na, akkor majd emlékezz erre a posztodra és a külföldi magány áldásaira :)
Amúgy szerintem szuper jól teszed a dolgodat, komolyan, le a kalappal!
PMS-re, elsárkányosodásra meg szerintem nagyon jó, a ligetszépeolaj kapszula.
Ma te vagy a második, akinél hasonlóról olvasok, és így egyben a második is, aki biztosít arról, hogy ezek szerint normálisan működöm. A két gyönyörű problémamentes, egészséges gyerekem mellett egy hárpiává lettem, és lassan nem is emlékszem ki voltam azelőtt. És tiszta pillanataimban mardos az önvád, hogy hogyan kiabálhatok egy 2.5 éves tündéri gyerekkel, biztosan kezeltetnem kéne magam, mert ez nem normális...de talán mégis az.
VálaszTörlésFlaming June: részben biztosan igaz, hogy lelkiismeret furdalásra kondicionálnak, de azért magától is szarul érzi magát az ember lánya, amikor üvöltözik a picicuki gyerekeivel, és érzi, hogy hát ezt azért már mégsem kéne. Sajnos arra még nincs elméletem, hogy miért csináljuk mégis, ha tudjuk, hogy rosszul fogjuk érezni magunkat utána. Bár alighanem azért, mert felbosszantottak :). (meg mert le vagyunk strapálva, mert nem él velünk, vagy a szomszédban négy nagyszülő, öt nagynéni és nagybácsi, meg tizenöt unokatesó, aki leveszi rólunk a teher egy részét, időnként vigyáz a gyerekre, szórakoztatja, elfoglalja, és nem zavarhatjuk el a nagyanyjához, ha már nagyon mérgesek vagyunk rá, hanem egyedül oldunk meg minden szituációt. Sok ez.) Na, mégiscsak van elméletem erre is.
VálaszTörlésHűűű. Lelkemből szólsz. Habár igyekszem a káromkodást és kiabálást puffogva elvonulással kiváltani, de néha nem megy. Rákiabálok a gyerekre, ő megdermed, aztán megölel, én meg bőgni tudnék, hogy micsoda egy önző, agresszív állat vagyok, hát hogy vagyok képes ezt a szegényszerencsétlent így lekapni a 10 körméről? (2-szer volt eddig ilyen a másfél éve alatt - egyszer arcon harapott, aztán arcon vágott (nem szándékosan), de akkor az orrom vére is eleredt:D ).
VálaszTörlésÚgy látszik minden eddigi meggyőződésemmel ellentétben én nem bírom a fizikai fájdalmat...