"hogy mik vannak és hogy kell vigyázni!" aka "száll az idő, itthagy engem"

Hát mivé lesz a világ, te jó ég? Már a szakadt alternatív fiúkban sem bízhat az ember: tegnap a déemben egy ilyen szakadt alternatív fiútól megkérdezte a pénztáros, hogy van-e pontgyűjtő kártyája, mire ő készségesen előrántotta a tárcájából (!!), hát mivé lesz a világ, de most komolyan.





PS.: Bár nem értem mit csodálkozom: a Sziget idején rendszeresen látni tarajos punkokat az Auchanban. Jó, oké, nekem meggyőződésem, hogy azok rózsadombi konzumpunkok, de akkor is. 

“It made me sad when I caught myself pretending that everybody out there in cyberspace cared about what I thought, when really nobody gives a shit. And when I multiplied that sad feeling by all the millions of people in their lonely little rooms, furiously writing and posting to their lonely little pages that nobody has time to read because they’re all so busy writing and posting, it kind of broke my heart.”

Remek fölösleges, csak bloggerek számára értelmezhető időtöltéseket találtam ki magamnak, most, hogy végképp semmire sincs időm: egyrészt szépen cizellált kommenteket írok blogpostokhoz, majd amint készen vannak, gyorsan kitörlöm őket, másrészt hosszan fogalmazgatok egy-egy bejegyzést, majd azon melegében mindet titkosítom is. 

Jó móka, próbáljátok ki ti is. 

PS.: Most megyek eszméletemet veszteni, ötkor kelek, loholok Budaörsre - egy nagy pusztulat a dolgozó ember élete, én mondom nektek. Feleim. 

Léna különkiadás

Tegnap vendégségben voltunk, keresztülautóztunk a városon.
A gyerekek mindig izgatottan figyelik a hidakat, a Dunát, a járműveket, illetve hazafelé az esti fényeket.
Lelkesen mutattuk nekik a kivilágított Müpát, mire Léna a világ legtisztelettudóbb hangján azt mondta: köszönöm, hogy láttam, de nem ezt akartam.

ahogy a dolgok vannak

Mikor Marci hazajött New Yorkból, megint rám hozta a frászt, mert elmesélte, hogy valamelyik fizikus rákeresett  a hotelre, amiben laktak és a google automatikusan kiegészítette a keresést azzal, hogy "bed bugs"; de szerencsére már egész jól ki van képezve, hogy mit és hogy kell megnézni egy szobában (merhogy az ágyi poloskának sokféle jele van, kérdezzetek róla bármit, mindent tudok; egy fóbiásnak ez kötelessége) és azt állította, hogy nem volt semmi gáz, ugyanakkor elmesélte, hogy két hónapja, mikor Firenzében volt, akkor jól összecsípkedték, de későn kapcsolt - gondolom azóta már gondosabban megnézi az ágyait - és persze végül meg is találta őket az ágy aljában és új szobát kért, csak nem merte nekem elmondani, nehogy megőrüljek...remek. 

Mondjuk azóta eltelt két hónap, úgyhogy valószínűleg nem hozott haza belőlük egyet sem, de ti, akik utaztok, nagyon vigyázzatok erre, az ágyi poloska rémes és lassan kiirthatatlan és ha valaki olyan szerencsétlen, hogy sikerül akár csak egy terhes nőstényt hazavinnie, akkor már kész a baj. 

A kedvenc ágyi poloskás fórumomon olvastam egy nőről - aki egyszer már megszabadult ezektől a dögöktől  -: arról beszélt, hogy mindig retteg, amikor a férje utazik, hogy a szállodából hazavisz majd nekik poloskát és hogy szerinte mindent inkább a tévében kéne megnézni, mondván, travel is overrated. 

Tegnap elnézegettem pár kamaszfiút a buszon és komolyan megrettentem, hogy Marcika esetleg ilyen lesz valaha (vagy Léna hazahoz egy ilyet): mindegyik a Facebookot meg az Instagramot bámulta, mindnek gondosan be volt állítva minden szál haja, tökéletesen meg volt komponálva az öltözetük, teljesen műanyagnak látszottak és mind annyira nagyon feminin és természetellenes gyíkarc volt, hogy hánynom kellett tőlük.
Az én gyerekeim legyenek inkább büdös, pattanásos metálosok, ha választani lehet - a metálosokban legalább van valami emberi vonás, valami őserő. 

Rájöttem, hogy azért jó ötkor kelni, mert utána az ember a hétvégi hetes keléseket - Marcika kemény tempót diktál változatlanul - csodálatos lustálkodós napoknak érzékeli. 

Látjátok, milyen pozitívan gondolkodom? Fantasztikus. 

life/death is a bitch

Az apukám ma lenne 64 éves. Reggel rájöttem, hogy már nem emlékszem a telefonszámára - milyen kis nyomorult részlet, aztán mégis elszégyelltem magam rajta. 

Állati szomorú vagyok egész nap, mint az összes ilyen évfordulón, utálom, hogy éppen az én szüleim éltek ilyen nagyon rövid ideig, hogy éppen ők nem találkoztak soha az unokáikkal, hogy éppen az én anyámnak volt operálhatatlan agresszív agydaganata, hogy éppen az én apukám ugrott ki az ablakon és éppen nekem kell ilyen hamar átélnem azt az utálatos ősmagányt, amit a szülők elvesztése jelent. 

Egy kicsit azért lehetett volna szebb ez a történet, nemde?

Slave to the wage vol.56437892

Persze nem is én lennék, ha fél hatkor, a kávémmal a sötét konyhában ne a Profession appot nyögtetném: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy sokáig lesz kedvem és erőm tanítani.

beszélgetéseim

Szerintem mindenhogy lehet szép az élet: gyerekkel meg gyerek nélkül is, csak az a baj, hogy a nők mindkét állapotba hajlamosak belehülyülni - na ezt kell valahogy elkerülni...

A hajnali tanítás megöl engem

Ötkor azon gondolkoztam, hogy ezért aztán kár volt diplomázni; mentem volna mezőgazdasági munkásnak - akkor nyilván nem is lennék ilyen puhány, hogy halni akarok a hajnali óráktól. 

Pedig hajnalban elindulni a tavaszba valójában elég pazar dolog, még akkor is ha esik: hihetetlen illatok vannak, a város üres és álmos, én pedig a világ királyának érzem magam, ahogy hatkor nyakamba veszem az alig pislákoló Budapestet, hogy dacolva mindenféle gyötrelmes kialvatlansággal az if-es tagmondatokról magyarázzak hasztalan. 

húsvéti érzelgős

Egy csomószor volt régebben, a nagy nehézségek közepette, hogy visszavágytam a régi életembe (de ezt akkor alig-alig mertem bevallani magamnak): abba az életbe, amiben csak a macskával éltünk és éjszaka takarítottam és hétvégén hajnalig filmet néztem, ha úgy hozta úri kedvem és folyton dolgoztam és ha tehettem moziba mentem és akkor ettem-ittam amikor csak akartam és egyáltalán: mindig azt csináltam, amit csak akartam.

Eh, mindegy, nem magyarázom. Csak azt akartam mondani, hogy hiába a sok nehézség, lemondás, fáradtság, meg kevés spontaneitás, de mégis annyival jobb családban élni, mint egyedül. 

húsvéti gasztro

A reformtáplálkozás elkötelezett híveként ma tönkölybúzás mazsolás kalácsot sütöttem és be kell vallanom: ilyen szart még sosem ettem.


PS.: A megfelelő értelmezés kedvéért: nem azért szar, mert elrontottam, hanem mert, hát...a tönkölybúzás kalács úgy tűnik iszonyú.

kis esti nemvidám

A tesómék olyan nagyon jó fejek: mindig meglátogatnak, mikor hármasban vagyunk - ráadásul állati jól viselik a sikoltozós hisztit, ami az este bizonyos pontjain általában elkezdődik -, segítenek a mosogatásban, játszanak a gyerekekkel, beszélgetnek velem...biztos nem lettem volna depressziós, ha annak idején Houstonban van néha valaki, aki legalább hozzám szól. 

Emlékszem, annyira magányos voltam, hogy a lakásunkkal szemben lévő kórház előtt járkáltam, hogy embereket lássak (és milyen elképesztően kedves volt mindenki! Sikoltozva ünnepelték a gyerekeimet, mindenki kérdezgetett, kedveskedett, a gyerekeket ajnározta; tök jó lett volna, ha valaki ezek közül örökbe fogad.) 

A mélypont azt hiszem az volt, amikor arról beszéltem az apámnak a telefonban, hogy öngyilkos leszek, mert képtelen vagyok a gyerekeket az ágyba szoktatni és lassan megőrülök ettől (és akkor tényleg ezt is éreztem, meg hát valahogy úgy is viselkedtem: kontrollálhatatlan sírógörcsök jöttek rám és valami egészen irracionális és bénító szorongás uralta a napjaimat.) 

A sors - vagy az apám - iróniája, hogy ő úgy két hét múlva öngyilkos lett, én meg kicsit később kaptam antidepresszánst, amitől  elég gyorsan sokkal jobban lettem és amit fél éven belül abba is hagytam aztán, bár szerintem a depresszióm valójában jóval tovább tartott. 

Én azóta is küldetésemnek érzem egyébként, hogy őszintén beszéljek az anyaság árnyoldalairól - bár szinte senki nem vevő erre: aki nem szült még, az azért nem, aki meg igen, az általában szeret önmagának is hazudni egy rakás dologban (bár nyilván sokkal jobban érti, hogy miről beszélek, mint az, aki csodás fehér ágyon naphosszat vidáman gurgulázó Pampers babát képzel el magának) -, a depresszióról meg aztán végképp: szerintem foggal-körömmel kell küzdeni ellene és ha már egy embernek tudok segíteni akár csak azzal, hogy arról olvas, hogy majd elpusztultam a két gyerekem csecsemőkorában (és még beszélni is merek róla), akkor a többi értetlen, elítélő minekazilyennekgyerekezése olyan mindegy nekem. 

ahogy a dolgok vannak (fontos levél New Yorkba)

képzeld, este egy elképesztő rovarra lettem figyelmes a mikró hátoldalán: szerintem tuti Balogh Árpádnak hívták és olyan árvaszúnyogszerű volt, de fatörzs méretű combokkal; kicsit megilletődtem a látványtól és elkezdtem finoman hessegetni (a döbbenettől fel is kiáltottam, mire a gyerekek nagyon érdeklődtek, hogy mi a baj, dehát mégsem mondhattam, hogy egy ember nagyságú rovar áll a mikró másik oldalán...), mire eltűnt, majd éjfél körül újra megjelent és Fanni üldözőbe vette a szobában. remélem végül elkapta és nem az arcomon pihent egész éjjel. 

Szép

Szépek

"száraz, kiégett aggyal"

A fordítástól teljesen szopósmalacszerű állapotba tudok kerülni: mikor torzonborz fejjel felállok a géptől és kimegyek a világba, akkor egyrészt egyetlen hozzám intézett szót sem értek, másrészt minden olyan, mintha egy videójátékban lennék - a jobb napokon. A rosszabbakon meg mintha  levegő után kapkodva a víz alól bukkannék fel az uszodában. 

Ja, ja, jót tesz a munka tényleg. 

fáradt

Tegnap váratlanul az ovi húsvéti hepeningjébe csöppentem: mi mindig elfelejtjük a programokat, dehát én nem is értem hogy gondolják, hogy négytől ott tolonganak a szülők fúrni-faragni (most húsvéti díszeket csináltak, nagy rémületemben én is legyártottam valami rettenetesen ronda csipesz nyulakat, ultrabéna vagyok sajnos), pedig valahogy ezek a lakótelepi szülők ott tolonganak, láthatóan senki nem dolgozik vagy énnemtom. 

A gyerekek annyira nem élvezték: felváltva kaptak hisztériás rohamot, a végén mindkettőt ölbe vettem és úgy zokogtak, vidám volt. Állítólag ezen a héten teljesen kezelhetetlenek, szerintem tényleg Marci hiánya viseli meg őket ennyire. Szegény kicsi Szépek. 

Egyébként meg elpusztulok a fáradtságtól.

Egyrészt egész éjjel azon szorongtam, hogy hogyan fogalmazzam meg szalonképesen, hogy nem akarok az erőszakos nyelviskolánál tanítani (tudjátok, akik már számítottak rám öt perc után); végül a majdnem egyenes utat választottam: majdnem igazat mondtam. Kicsit kozmetikáztam, mert azt mégse írhattam bele, hogy túl agresszívek és ez nem tetszik.

Másrészt fél hatkor keltünk (Léna zokogott, hogy nagyon álmos), ráadásul Marcus éjszaka két óránként előadta a süssfelnapot, halálos figura, tényleg. 

Az élet nagyon strapás dolog. 

nyaff

Alapvetően állati büszke vagyok, hogy megoldok mindent egymagam - ma még az adóazonosító jelem tizedik számjegyét is kiszámoltam, haha -, de azért a gondolattól sírhatnékom van, hogy holnap erőltetett menetben kirángatom fél hatkor az ágyból szegény gyerekeket és eszelős tempóban reggelizünk, öltözünk, oviba vágtatunk. 

Hú, már ebbe a gondolatba is belefáradtam. 

Hogy fogom én ezt két évtizeden át bírni?

móka

Rettenetesen kell röhögnöm, mikor Léna felváltva szólítja Marcikát Törpapának és Marika néninek.

ahogy a dolgok vannak

És a háromgyerekes ultramaratonista fogorvosnak mikor jut ideje szexre?

És tényleg, mikor? Nekem kábé azt meg kell szerveznem hetekkel előre, hogy bevásároljak. Ez a bizonyos - amúgy igen tiszteletreméltó - nő meg azt nyilatkozta egyszer a rádióban, hogy az élete minden területén simán helytáll és egyik sem sérül semmilyen módon (mondjuk én ezt nem hiszem el, na de ez legyen az én bajom).

Ma újfajta dilemmával szembesültem egy nyelviskola kapcsán: szabályos érzelmi zsarolásba kezdtek, mondván, hogy milyen szuper bemutató órám  volt és hogy ők számítanak rám és mi az, hogy nem érek rá többször? (Ez annyiban kapcsolódik az ultramaratonista nő szexuális életéhez, hogy én pl délután nem nagyon merek órákat vállalni, mert akkor ki megy a gyerekekért az oviba? Ő meg három gyerekkel fut és fogorvoskodik? De hogy, mikor? Napi két órát alszik csak? Máshogy nem nagyon tudom elképzelni.)

Kétségtelen, hogy nagy hirtelen elvállaltam egy másik nyelviskolánál elég sok órát egymás után (egy nyelvtanárnak az ilyen blokkos óra maga a paradicsom), nade azér arról nem volt szó, hogy kisajátít egy nyelviskola, amivel még csak szerződésem sincs? Olyan ez, mint egy randi után házasodni, hát mit gondolnak, he? 

Régen ilyen azért nem volt: a szabadúszó nyelvtanárok szabadúszó nyelvtanárok voltak, nem volt ilyen szöveg, hogy ha nem tanítasz itt legalább 16 órát, akkor semennyit se taníts...jó, persze, nekik nyilván ez a legkényelmesebb, na de zsaroljanak később, mikor már el is vállaltam valamit. 

Tegnap reggel Lénike keservesen zokogni kezdett, Marcit hiányolta szegény és mondogatta, hogy nagyon szereti és jöjjön már haza; nem bírom az ilyet, teljesen szívszaggató volt. 

Na azt hiszem ezért nem szabad elválni, legalább amíg kicsik a gyerekek: szerintem a kisgyerekek kábé belehalnak egy válásba - illetve nem tudom máshol hogy van (nyilván ugyanígy, sose képzeltem, hogy ezek a dolgok annyira különböznek családonként - oké, a brutális apákat kivéve-, de tudjátok, szerintem a gyerekek is elég egyformák igazából; tudom, tudom, a tiétek teljesen más, mint a többi), nálunk nagyon ragaszkodnak az apjukhoz mindketten.(Ja, nem, nem akarok elválni, mielőtt még erre a következtetésre jutnátok.)

Ma reggel mikor bementünk az oviba, Léni valamit nagyon magyarázott néhány óvó néninek a folyosón, akik aztán elkezdtek arról beszélni, hogy annnnnyira aranyosak az ikrek (egyébként idegesít, mikor ikrekként emlegetik őket, ők két külön gyerek, kérem szépen, én se hívom senki gyerekeit úgy, hogy a testvérek), én meg nagyon büszke voltam. 

"Száll az idő itthagy engem"

A kelleténél hosszabban időztem a CBA-ban, hogy a felső szólamot ráénekeljem erre a csodálatos számra.  (A CBA nagyon menő, hogy ezt játssza.)

Tiszta időutazás volt - a Duna Plazánál vezetek és vezetés után mindig oda megyek vásárolni - merhogy régen a közelben laktam és pont ugyanezt csináltam (számokat énekeltem éppen ugyanebben a boltban) -; nosztalgikusan elácsorogtam a borok előtt is, de aztán felelős anyukaként inkább Micimackós bögrét vettem a gyerekeknek. 

"Egyébként láttam, hogy a tanító néni karamellát eszik pedig mindig arról beszél, hogy az édesség tönkreteszi a fogat, és hogy a gyümölcs sokkal egészségesebb."

Ez olyan finom, hogy sírok. 

ahogy a dolgok vannak

Annyira nem tudom mit csináljak ezekkel a munkaügyekkel: lavírozzak a tanítással és mellette próbálkozzak valami félállással, vagy tanítsak full-time rogyásig és pusztuljak bele a folytonos városban rohangálásba, a hajnalozásba meg az itthoni éjszakai készülésbe? Eh, nem tudom. 

Persze azért abból, hogy folyton jelentkezgetek ide-oda (ma is hívtak egy helyről), ilyen angolos izékre, gyanítható, hogy hosszú távon nem tanítani szeretnék: egyrészt, mert rövid úton ki fogok purcanni, másrészt mert a tanítással sok baj van, mint tudjuk. (Ott van például rögtön a nyár, amikor sok (a legtöbb) tanfolyam gyakorlatilag szünetel, nekem meg nulla forintom van ezekből egy jó darabig. Jó, hát olyankor ki lehet pihenni az év közbeni kipurcanást - már amennyire a gyerekek engedik -, csakhát nyugtalanító, ha az ember egy fillért sem keres hónapokig.)

Ma reggel találkoztam egy régi osztálytársammal, akinek van egy három éves kislánya és azt mondta, ő négy órában ment vissza dolgozni, de így is majd meghal olyan fáradt folyton. A beszélgetés végén megegyeztünk, hogy a nők azért élnek tovább mint a férfiak, mert meghalni sincs idejük. 

Amúgy nemrég leveleztem egy régi csoporttársammal - egy fiúval, szóval nem is az övé a gyerekezés oroszlánrésze -, aki azt mondta, hogy szerinte egy gyerek szanatórium két gyerekhez képest (nemrég született a második gyereke); mondjuk én ezt nem tudom, mert vicces módon nekem sose volt egy gyerekem. 

Marci holnap megint elutazik (New Yorkba és épp azt tervezgeti, hogy most velük nézi meg a várost; ha New Yorkba mentek, érdemes, tök jó fejek, jól csinálják), utálom ezt nagyon; igazából nem azért, mert így nehezebb itthon (valahogy egyébként nem nehezebb - azt figyeltük meg, hogy minél kevesebben zsezsegnek a gyerekek körül, annál könnyebben kezelhetőek), hanem mert mindig nagyon hiányzik és kifejezetten utálok nélküle aludni.



PS.: Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény.

nem tudja, tanítja

Hát igen, gondoltam, hogy ez lesz: ha nem volnának  a gyerekek, kábé non-stop taníthatnék, annyi csoportot akarnak hirtelen rám sózni, dehát egy csomó dolgot egyszerűen nem tudok elvállalni és még így is nagyon kemény élet vár rám hamarosan: hajnalonként kell majd vágtatnom Budaörsre - ha Marci nincs itthon, még mindig fogalmam sincs, hogy mit csinálok a gyerekekkel, mert hatkor kell indulnom, remek -, megtartani egy rakás órát és ha akarnám, akkor nyomhatnám az órákat egészen késő estig is, dehát valakinek a gyerekekért kell menni az oviba, meg hát nem árt, ha néha találkozunk is, ugye, na meg amúgy se szeretnék belepusztulni a munkába...eh, nehéz ügy ez. 

És mondjuk őszintén szólva eléggé bosszant mostanában, hogy ha véletlenül ketten vagyunk itthon, akkor az tök természetes, hogy Marci dolgozik (ő mindig dolgozik, ha van két perce), én meg ugye csináljam az összes házimunkát egyedül, pedig a napi száz órámra nekem is muszáj készülnöm valamikor (persze végül mindig késő este, félholtan csinálom, szuper.) 

Kell nekem most már egy rabszolga tényleg, nem élet ez így. Olyan fáradt vagyok, mint a dög. 

Feljegyzések a sznobok házából

Azt hiszem kész vagyok bármely szervem áruba bocsátására, ha cserébe soha többé nem kell lakótelepen élnem.

ahogy a dolgok vannak

De az emberek komolyan elmentek szavazni és ezekre szavaztak? De miért? Hogyan? Hát mi történt az emberekkel?

Gondolom a kirajzolódás miatt is, meg persze - kirajzolódás ide vagy oda - a taszító fideszes-jobbikos gány okán, Marcinak már egy ideje mondogatom, hogy nézelődjön külföldön állásügyben. 

Kétségtelen, hogy költözés- meg változás-junkie is vagyok, szóval nemcsak politikai okai lennének egy újabb országváltásnak, arról nem is beszélve, hogy nagyon fáj a szívem, hogy hiába éltem olyan sokat máshol, sosem dolgoztam külföldön  - hacsak a londoni au-pairséget nem számítjuk munkának -; meg aztán azt is érzem, hogy úgysem vagyunk itt kevésbé elszigeteltek, mint külföldön voltunk: gyakorlatilag csak a tesómékkal találkozunk, semmi barátokkal kommunában gyereknevelésről nincsen szó (amúgy is alig vannak gyerekek a környezetünkben), a szüleim meghaltak, a többi családtagom öreg, beteg, fáradt, lusta, Marci szülei messze vannak, szóval itt vagyunk egymásnak mi, ahogy mindig...és akkor ezt miért ne csináljuk olyan helyen, ahol például ingyen vécék vannak a parkokban és a kedves öltönyös férfiak kis térképpel adnak útbaigazítást, ha eltévedsz, meg a standup comedy tényleg vicces és szimpatikus (hímnemű) bankárok mennek kézenfogva az utcán? Persze egyelőre (vagy soha, fogalmam sincs) nem megyünk sehová, úgyhogy hamarosan pszichológushoz kell majd járnom változás elvonás miatt. 

Ma izgalmas napom volt: első angol óra (mármint amit sok év után először tartottam) reggel héttől (!), első olasz óra (szentül elhatároztam, hogy végre megtanulok olaszul itthon, ha már kint nem sikerüt...btw az olasz tanárom elkerekedő szemmel hallgatta az elmúlt öt évem történetét, hát igen, szerintem is egészen rendkívüli volt; csak azt kell még kitalálni, hogy hogyan meséljük el a gyerekeknek a megismerkedésünk történetét szalonképesen), de valamiért mégis sokat szomorkodtam - persze ilyenkor csak végig kell gondolnom, hogy melyik szülőm halálának évfordulója lehet és mindjárt mindig megvan a rejtélyes szomorúság oka: ma öt éve halt meg az anyám. 

"Kirajzolódom végleg a világból, mint csupasz falnak állitott fogoly"

Ugyan elmegyek majd szavazni  - a tesómra várok, együtt viccesebb - és nyilván a szörnyek (aka jobbosok) ellen, de az történt velem, hogy én egyszerűen kirajzolódtam mindenféle világból.

Azt érzem, hogy nem tartozom már ide, hogy nem érdekel, mi történik itt, nem érdekelnek a hírek, nem érdekel a politika, nem kapcsolom be a tévét, a rádiót, nem olvasok újságot, nem olvasok neten politikát, olyan, mintha teljesen idegen lennék itt. Valahogy olyan érzésem van, mintha beragadtam volna külföld és Magyarország közé és ott lebegnék. 

Mert kint pont ugyanezt éreztem: nem érdekelt semmi, ami ott történt - vagy itt, teszem hozzá halkan -, nem érintett, nem volt közöm hozzá, sőt, nem is akartam, hogy közöm legyen hozzá, kényelmes volt, szabad volt. 

Hogy ez szomorú? Fene tudja. Úgyse hittem soha a magyarságban, a nemzetben, az idetartozásban, szerintem ez csak fikció - ide születtünk, itt élünk (egy darabig), itt halunk meg (vagy nem), aztán kész, nem kell ezt túldimenzionálni.
Valahogy azt sem érzem, hogy a gyerekeim jövője miatt nagyon aggódnék: mindig örömmel gondolok az amerikai útlevelükre, nem baj az, hogy kint születtek, én azt hiszem. 

ahogy a dolgok vannak

És Marci hazajött végre és tegnap fél kettőig ünnepeltük, hogy újra találkozunk (emlékszel, mikor kézen fogva járkáltunk a lakásomban?) és ma reggel a nyelviskola eligazításán (de most komolyan, mi a szart igazgatnak rajtam? Tíz éven át heti ötven-hatvan órát tanítottam, muszáj úgy kezelniük, mintha most jöttem volna ki az egyetemről?) majdnem elpusztultam az álmosságtól, szerencsére a rettentő fontos eligazítás kábé tíz percig tartott csak (és ezért berángattak a Móriczra hajnalban, nem hiszem el), aztán jöhettem haza gyereket ápolni (Marcus be is lázasodott végül). 

Hétfőn kezdődik egy hajnali tanfolyam, azért kellett eligazítani, mondjuk a csoport egy tanárt már elfogyasztott (rejtélyes okokból új tanárt kértek), szóval kicsit aggódom, az ilyen tanárlecserélős csoportokkal mindig sok baj van. 

Jézusom, de fáradt vagyok. Azért én is szívesen elutaznék néha tíz napra egyedül, hú, asszem az összes napot átaludnám

(s)iker vol. 4537892378

Mindig gyanakodnom kéne, hogy valami nem oké, mikor Marcika valamit olyan nagyon furcsán csinál: az éjszakai műsor után úgy tűnik beteg lett: mire értük mentem, csúnya kötőhártya-gyulladása volt, mire hazaértünk, olyan kruppos hangokat hallatott, hogy megrémültem, szerintem bent fogok aludni náluk, nem tetszett, ahogy Marcika kedélyesen fuldoklott meseolvasás közben...mondjuk így azért elég drágák a vezetés óráim: megint muszáj volt elhívnom a bébiszittert, hogy holnap elmehessek itthonról. 

Igazából azt akartam mondani, hogy a gyerekek holnap három és fél évesek és hogy olyan nagy emberek már, hihetetlen kis szövetségük meg játékaik vannak (egy csomószor például csak a kezükkel játszanak, igazából bármit, de leginkább madarasat és teljesen elképesztőek ilyenkor, mert tényleg eljátsszák, hogy ott egy kismadár a tenyerükben és jaj, vigyázni kell, mert elrepül, meg ilyenek), Lénike az oviban rajzmániás lett (az egyik óvónéni művésznőnek hívja, mondjuk ezzel a Léna Hanna névvel minimum festőművész legyen már, na) és nagyon sokat fejlődött, tök jókat rajzol, Marcus nagyon ügyesen focizik, meg igazi vadmacsó, nem könnyű vele most, sokat cibálja Lénát, meg sosem akar szót fogadni. Lénike viszont igazi kis bőgőmasina, nagyon sértődékeny, nagyon sírós (és folyton mondogatja is, hogy én érzékeny vagyok és sírós), nagyon bújós és annyira látszik már most, hogy mennyivel érettebb, empatikusabb, szabálykövetőbb Marcusnál, hát igen, a lányokkal azért tényleg sokkal könnyebb szerintem. 

Legnagyobb boldogságomra már megint alig olvasunk Annapetit, most inkább a Cinicinit szeretik, meg a Brumit, a Mazsolát, meg Lázár Ervin meséket, meg dalolnak folyton (Marcus ugye éjszaka is, khm), esténként vagy háromszor előadjuk együtt az Estejót (szerintem elég cukik vagyunk olyankor; régen egyébként Marci elgitározta és úgy énekeltük mi ketten, mikor a gyerekek még nem tudtak ilyen szépen dalolni).

Mi van még? Ja, igen, a szorulós helyzet szépen megoldódott - bár Marcus a múltkori hasmenés után megint poszttraumás tüneteket produkált, nem értem én ezt -, éjszaka még mindig pelenkában alszanak (pedig Léna az elején vagy egy hétig brillírozott a pelenkanélküliséggel), bár sokszor könyörögnek, hogy hadd ne, mert ők olyan nagyok már, hogy nem pisilnek be (pedig azért sokszor sajnos de). 

A többi ovissal is elég jóban vannak, amennyire meg tudom ítélni, szerintem szeretik is az ovit, beszélni szuperül beszélnek (néha megnézem a régi videókat, ahol még nem beszéltek, de egyszerűen már nem tudom felidézni azt az időszakot, olyan, mintha ezer éve lett volna), okosak, szépek, szeretjük egymást, mi kell még egy ilyen beszámolóba? 

One of those days aka 8

How in the hell could a man enjoy being awakened at 8:30 a.m. by an alarm clock, leap out of bed, dress, force-feed, shit, piss, brush teeth and hair, and fight traffic to get to a place where essentially you made lots of money for somebody else and were asked to be grateful for the opportunity to do so? *

Jézusom, de rossz a kedvem. 

Nemcsak az a baj, hogy nem aludtunk egy percet sem (aki azt képzeli, hogy a gyereke átalussza az éjszakát, az legyen felkészülve rá, hogy a gyerek bármelyik éjszaka megtörheti e remek szokást azzal, hogy óránként elkezdi ordítva énekelni az Estejót - és nem, nem egy éjszakáról beszélünk, hanem ebből rendszer lesz, ami immár vagy egy hónapja tart, megőrülök), hanem hogy már megint a nyakamban van ez az egzisztenciális katyvasz, ami annak idején, mikor Triesztbe költöztünk, nagyon durván jelen volt. 

Hogy folyton azt érzem, hogy semmi kedvem semmihez, hogy az összes munkahely nevetséges bolhacirkusz, hogy valójában csak a tanításnak van értelme, de abból nem lehet normálisan megélni, hogy már megint nagyon kamaszosan gondolkodom a munkáról, meg annak a hasznáról és legszívesebben csak itthon feküdnék a plafont bámulva. 

Hogy azt képzelem, hogy nekem nem számít, hogy hol dolgozom, pedig valójában senkinek sem számít jobban nálam és főleg az idegesít halálra, hogy még mindig itt tartok és egy tapodtat se mozdult ez el semerre. (Mondjuk nyilván: a gyes azért eléggé visszalöki az embert mindenféle rossz állapotokba; vagy jó, mittudomén, biztos van akinek jót tesz a három év otthon, nekem biztosan nem volt jó, meg persze nálam ugye a három év valójában öt év külföldön, speciális helyzet, speciális szívásokkal, na mindegy, ez egy külön történet)

És közben meg van egy férjem, aki jól elkutatgat, elutazgat, én meg az istennek nem találom a helyem sehol (tudjátok, minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll, magamtól idéztem, ez olyan angol módszertani kutatós dolog, ők szokták így a könyveikben) és nekem azt ígérték, hogy ha gyereket szülök, akkor mindez nem számít majd egyáltalán, dehát nem a csudát nem számít, pont olyan vagyok mint régen. 

Eh, annyira elegem van magamból - mondjuk stílusosan ma nyolc éves ez a blog és nem, nem áprilisi tréfának szántam annak idején. Egyébként teljesen megdöbbent, hogy képes vagyok valamit ennyire kitartóan csinálni. Az ilyesmi teljesen példátlan az én életemben, többek közt ezért is szeretem. Na megyek, ma van egy teljesen fölösleges állásinterjúm. 

* Charles Bukowski (méghogy 8.30! a szerk. megjegyzése)