A tesómék olyan nagyon jó fejek: mindig meglátogatnak, mikor hármasban vagyunk - ráadásul állati jól viselik a sikoltozós hisztit, ami az este bizonyos pontjain általában elkezdődik -, segítenek a mosogatásban, játszanak a gyerekekkel, beszélgetnek velem...biztos nem lettem volna depressziós, ha annak idején Houstonban van néha valaki, aki legalább hozzám szól.
Emlékszem, annyira magányos voltam, hogy a lakásunkkal szemben lévő kórház előtt járkáltam, hogy embereket lássak (és milyen elképesztően kedves volt mindenki! Sikoltozva ünnepelték a gyerekeimet, mindenki kérdezgetett, kedveskedett, a gyerekeket ajnározta; tök jó lett volna, ha valaki ezek közül örökbe fogad.)
A mélypont azt hiszem az volt, amikor arról beszéltem az apámnak a telefonban, hogy öngyilkos leszek, mert képtelen vagyok a gyerekeket az ágyba szoktatni és lassan megőrülök ettől (és akkor tényleg ezt is éreztem, meg hát valahogy úgy is viselkedtem: kontrollálhatatlan sírógörcsök jöttek rám és valami egészen irracionális és bénító szorongás uralta a napjaimat.)
A sors - vagy az apám - iróniája, hogy ő úgy két hét múlva öngyilkos lett, én meg kicsit később kaptam antidepresszánst, amitől elég gyorsan sokkal jobban lettem és amit fél éven belül abba is hagytam aztán, bár szerintem a depresszióm valójában jóval tovább tartott.
Én azóta is küldetésemnek érzem egyébként, hogy őszintén beszéljek az anyaság árnyoldalairól - bár szinte senki nem vevő erre: aki nem szült még, az azért nem, aki meg igen, az általában szeret önmagának is hazudni egy rakás dologban (bár nyilván sokkal jobban érti, hogy miről beszélek, mint az, aki csodás fehér ágyon naphosszat vidáman gurgulázó Pampers babát képzel el magának) -, a depresszióról meg aztán végképp: szerintem foggal-körömmel kell küzdeni ellene és ha már egy embernek tudok segíteni akár csak azzal, hogy arról olvas, hogy majd elpusztultam a két gyerekem csecsemőkorában (és még beszélni is merek róla), akkor a többi értetlen, elítélő minekazilyennekgyerekezése olyan mindegy nekem.
