Annyira nem tudom mit csináljak ezekkel a munkaügyekkel: lavírozzak a tanítással és mellette próbálkozzak valami félállással, vagy tanítsak full-time rogyásig és pusztuljak bele a folytonos városban rohangálásba, a hajnalozásba meg az itthoni éjszakai készülésbe? Eh, nem tudom.
Persze azért abból, hogy folyton jelentkezgetek ide-oda (ma is hívtak egy helyről), ilyen angolos izékre, gyanítható, hogy hosszú távon nem tanítani szeretnék: egyrészt, mert rövid úton ki fogok purcanni, másrészt mert a tanítással sok baj van, mint tudjuk. (Ott van például rögtön a nyár, amikor sok (a legtöbb) tanfolyam gyakorlatilag szünetel, nekem meg nulla forintom van ezekből egy jó darabig. Jó, hát olyankor ki lehet pihenni az év közbeni kipurcanást - már amennyire a gyerekek engedik -, csakhát nyugtalanító, ha az ember egy fillért sem keres hónapokig.)
Ma reggel találkoztam egy régi osztálytársammal, akinek van egy három éves kislánya és azt mondta, ő négy órában ment vissza dolgozni, de így is majd meghal olyan fáradt folyton. A beszélgetés végén megegyeztünk, hogy a nők azért élnek tovább mint a férfiak, mert meghalni sincs idejük.
Amúgy nemrég leveleztem egy régi csoporttársammal - egy fiúval, szóval nem is az övé a gyerekezés oroszlánrésze -, aki azt mondta, hogy szerinte egy gyerek szanatórium két gyerekhez képest (nemrég született a második gyereke); mondjuk én ezt nem tudom, mert vicces módon nekem sose volt egy gyerekem.
Marci holnap megint elutazik (New Yorkba és épp azt tervezgeti, hogy most velük nézi meg a várost; ha New Yorkba mentek, érdemes, tök jó fejek, jól csinálják), utálom ezt nagyon; igazából nem azért, mert így nehezebb itthon (valahogy egyébként nem nehezebb - azt figyeltük meg, hogy minél kevesebben zsezsegnek a gyerekek körül, annál könnyebben kezelhetőek), hanem mert mindig nagyon hiányzik és kifejezetten utálok nélküle aludni.
PS.: Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény.
PS.: Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény.
