Tegnap váratlanul az ovi húsvéti hepeningjébe csöppentem: mi mindig elfelejtjük a programokat, dehát én nem is értem hogy gondolják, hogy négytől ott tolonganak a szülők fúrni-faragni (most húsvéti díszeket csináltak, nagy rémületemben én is legyártottam valami rettenetesen ronda csipesz nyulakat, ultrabéna vagyok sajnos), pedig valahogy ezek a lakótelepi szülők ott tolonganak, láthatóan senki nem dolgozik vagy énnemtom.
A gyerekek annyira nem élvezték: felváltva kaptak hisztériás rohamot, a végén mindkettőt ölbe vettem és úgy zokogtak, vidám volt. Állítólag ezen a héten teljesen kezelhetetlenek, szerintem tényleg Marci hiánya viseli meg őket ennyire. Szegény kicsi Szépek.
Egyébként meg elpusztulok a fáradtságtól.
Egyrészt egész éjjel azon szorongtam, hogy hogyan fogalmazzam meg szalonképesen, hogy nem akarok az erőszakos nyelviskolánál tanítani (tudjátok, akik már számítottak rám öt perc után); végül a majdnem egyenes utat választottam: majdnem igazat mondtam. Kicsit kozmetikáztam, mert azt mégse írhattam bele, hogy túl agresszívek és ez nem tetszik.
Másrészt fél hatkor keltünk (Léna zokogott, hogy nagyon álmos), ráadásul Marcus éjszaka két óránként előadta a süssfelnapot, halálos figura, tényleg.
Az élet nagyon strapás dolog.
